3. Rész - Csalódás

                                                                Bízni az emberekben

Reggel mosolyogva nyitottam ki a szemeim. Egy jó ideje nem aludtam ilyen jól, sőt, ha nem fájt volna semmim, ez lett volna a legpihentetőbb alvásom. Pislogtam párat, majd alaposabban körbenéztem. Yoongi nem volt már mellettem, azt reméltem, hogy biztos csak a konyhában van, vagy ilyesmi. Vártam pár percet, de a lakásban néma csend volt. Elment. De miért hagyott itt? Mit csináltam megint? Én tényleg nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy legalább beszélgetni tudjak vele. Annyira csalódott lettem. Miért kellett elmennie? Azt hittem, egy kicsit még itt marad beszélgetni. Meg egyébként is tegnap este azt beszéltük, hogy reggel megnézi a sebeimet meg ilyenek.. Nem mintha arra várnék vagy ilyesmi.. De azért jó lett volna. Úgy néz ki, hogy ma is egyedül leszek. Lassan megpróbáltam felkelni, mindenem sajgott. Nem is értem Yoongit, hogy állhatott egyáltalán szóba azzal a sráccal. Tegnap a kocsiban Namjoon azt mondta, neki tudnia kellett volna, hogy Jimin ezt fogja tenni velem. Sőt, ha jobban belegondolok, tegnap Yoongi is mondta, hogy örüljek, hogy ennyivel megúsztam, tehát ő tényleg tudott erről. De ha tudta..akkor miért? Miért hagyta, hogy megtörténjen? Már az is kínokkal jár, ha csak levegőt veszek. Hogy fogok én így bármit is csinálni? Nem bírom ki egész nap ágyban fekve..ráadásul egyedül. 
"Namjoon!"- kiáltottam fel. Majd áthívom, ő biztos ráér most. Remélem főz majd nekem valamit, kezdek nagyon éhes lenni. Amint erre gondoltam, hatalmasat kordult a gyomrom. Most már muszáj felhívnom. Körbenéztem, hátha megtalálom a telefonom. Szerencsére nem is olyan messze, az asztalon hevert. Nehézkesen ugyan, de valahogy odaszenvedtem magam. Ahogy közelebb értem, megpillantottam egy papírzsepit, amire annyi volt írva: "Sajnálom, Hobi." A szívem összeszorult. Nem is emlékszem, mikor hallottam utoljára ezt a nevet. Yoongi hívott így mindig, mikor kisebbek voltunk, ő adta nekem ezt a becenevet. Azt hittem, már elfelejtette. Ezek szerint, mégsem utál. Így viszont még jobban összezavart. Miért csinálja ezt velem? Miért nincs velem, ha nem felejtette el még ezt sem? Nem tudom, mi tévő legyek. Sóhajtottam egyet és felhívtam Namjoont. Rá biztos számíthatok ebben is. Mindig hozzáfordultam, bármi gondom volt. Hosszú ideig hallgattam azt a búgó hangot, kicsöngött. Vajon, mit csinálhat? Lehet még sincs annyi szabadideje, mint ahogyan azt először gondoltam. De ha már felálltam, akkor keresek valamit enni. Alig bírtam elvánszorogni a hűtőig, ráadásul, mikor kinyitottam, csalódottan láttam, hogy szinte teljesen üres.
"Tuti, éhen fogok halni.."- nyúltam a gyomromhoz, ami még mindig korgott, egyre hangosabban. Továbbsétáltam az ajtóhoz. Muszáj vennem valamit. Nem is értem, hogy tudok egyáltalán talpon maradni, nemhogy még járni is. De nem tehettem mást. A lépcsőhöz érve, majdnem visszafordultam, de ekkor újra éhes lettem, így nem hátráltam. Namjoon azóta sem hívott vissza, szóval valószínűleg nem akar beszélni velem vagy csak nagyon nem ér rá. De ha jobban belegondolok, megértem,hogy miért nem hívott még, nem éppen úgy viselkedtem vele, ahogy kellett volna. Mindenkit elűzök magam mellől és a végén teljesen egyedül fogok maradni. Egyedül..mint a csalók, akiket a barátaik egy idő után megunnak és többé már nem beszélnek velük. Én nem is tettem semmit.. Nem akarok ilyen ember lenni! Hiányzik. Miért nincs itt? Tudja, hogy szükségem van rá, mégis eltűri, hogy szenvedjek. Mit rontottam el? Mit?!
"Yoongi!"- szakadt ki belőlem, a hangom szinte kétségbeesett volt. Alig volt erő a lábaimban, muszáj volt leülnöm egy pillanatra. Hirtelen nagyon elszédültem, először minden homályos lett, majd elsötétült. 
"Baszki, nehogy meghalj..!- ezek a szavak visszhangoztak a fejemben, azt hittem, csak álmodom, de egyre hangosabban hallottam, míg végül kinyíltak a szemeim. Egy srácot pillantottam meg. Idegesnek látszódott a karjaimat fogta, mintha épp meg akarna rázni. Ahogy jobban megfigyeltem, rájöttem, hogy őt ismerem. Ő Jimin egyik kutyája. Bár kicsit úgy tűnt, mintha ő valójában védett volna engem. Ő mondta tegnap a többieknek, hogy álljanak már le, már elég lesz és ő kísért ki a kapun is.. De mit kereshet itt? Végignéztem rajta. Persze, hogy most is úgy nézett ki, mint akit stylistok öltöztettek volna. Nem is értem, hogy csinálja. Megpróbáltam felülni. A fejem úgy fájt, tuti bevertem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Ráadásul mindenem elkezdett sajogni. Szuper. Most hogy fogok kaját venni?!
"Hé minden oké?"- kérdezte. Innen nézve ő egész rendesnek tűnt. De vajon miért van Jiminnel..? Még mindig nem tudom felfogni, miért olyan nagy szám az a srác. De ha már itt van, hátha tőle megtudhatok valamit. Hátha tudja, hol van Yoongi.
"Téged már láttalak.."- hunyorogtam és egészen közel hajoltam az arcához. Látszólag meglepődött, nem is csodálom, túl nagy lendülettel mozdultam felé és ha nem kap el, lehet, lefejelem. 
"Vigyázz már!"- mordult rám. Na az ő hangja tényleg mély. Még talán Namjoonénál is mélyebb.
"Mit keresel itt..umm.."- próbáltam úgy tenni, mintha tudnám a nevét. Az volt a tervem, hogyha kedves leszek vele, akkor majd ő is biztos ugyanígy fog viselkedni. 
"Taehyung vagyok."- mutatkozott be. Ahogy, így közelebbről vizsgáltam, már nem is tűnt annyira flegmának, mint a buliban. De persze a kérdésemre nem válaszolt. Valamiért nekem úgy tűnik, hogy nem igazán szeret beszélgetni. Csak egy-egy mondatos válaszokat ad és nem is válaszol igazán egyik kérdésre sem. Biztos utálja, ha faggatják. Nem szeretném, ha most ő rugdosna meg, szóval inkább elhallgattam. Néztem a tájat, próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne fájjon semmim sem, de ez nehezebb volt, mint azt gondoltam. Ha a kezeimmel támaszkodtam, a kezeim fájtak, ha nem támaszkodtam, akkor minden más testrészem, kivéve a lábaim, azokat már egy ideje nem is érzem. Mikor végre megtaláltam a kényelmes pózt, megkordult a gyomrom. De olyan hangosan, hogy szerintem a fél városban hallották. 
"Ezt nem hiszem el.."- rázta a fejét Taehyung. "Éhes vagy?"- kérdezte kicsivel később. Meglehetősen kedvesnek tűnt, bár még mindig nem tudtam, mik a szándékai. Elkezdtem rázni a fejem, mintha nem lennék éhes, de a gyomrom elégedetlenkedni kezdett és hangosan megkordult, így végül mégis bólogattam. Taehyung felhorkant, majd közelebb hajolt, megragadta a karom és felhúzott. Felszisszentem, mert hirtelen rántott fel. Alig bírtam megállni a lábamon, de segített ebben is. Nem is ismertem rá. Mondjuk, ha jobban belegondolok, ő nem rúgott belém, azt hiszem..vagy csak néha, nem emlékszem tisztán. Olyan, mintha az egészet csak álmodtam volna. Viszont mivel mindenem fáj, ezért egy nagyon valóságos álomnak kellett lennie. Felemeltem a fejem és körbenéztem. Egy kajálda felé közeledtünk. Ahogy beértünk, megcsapott a különféle ételek illata. Már azt hittem, éhen halok, annyira fájt a gyomrom. Taehyung leültetett, majd ő is helyet foglalt velem szemben. Az étlapot kezdte nézegetni. A mellettünk lévő asztalnál három lány ült, folyton vihogtak és összesúgtak, közben Taehyungot nézték. Az egyik fel is állt, majd odasétált hozzá. Taehyung úgy tett, mintha észre sem vette volna. 
"Izé..én.."- szólalt meg a lány remegő, vékony hangon. 
"Hoznál egy Samgyeopsalt légyszi ?"- intett oda a lánynak, de még mindig nem nézett fel, csak az étlapot lapozgatta. "És mochi fagyit is. Meg sojut."- hihetetlen ez a srác. Esküszöm, besírok rajta.. Szegény lány azt sem tudta, mit feleljen, csak állt ott és nézett rám. Felsóhajtottam, miért pont engem néz? Én nem ismerem, most látom őt életemben harmadjára. Elkezdtem rázni a fejem, hogy fogalmam sincs, mit csináljon. 
"Valamit kihagytam?"- nézett fel, először rám, majd a lányra. A kezét nézte, gondolom kereste, hogy hova írta fel. Ennek ezek szerint tényleg nem esett le, hogy a csaj hozzá jött és nem a rendelést akarta felvenni. Öcsém..kikkel vagyok körülvéve. Ráadásul még mindig éhes vagyok. Kezdett kínos lenni ez az egész helyzet, szerencsére ekkor megjelent egy igazi pincér. Hál' Istennek, nem fogok éhen halni! Taehyung átnézett a lányon és elmondta a pincérnek ugyanazt, amit az előbb. A tekintete annyira hideg volt, én tuti elsírtam volna magam a lány helyében. Kegyetlen volt, konkrétan levegőnek nézte, aztán úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni. Nem csodálom, hogy a lány elfutott, szinte sírva. Még a pincér is megijedt, gyorsan felvette a rendelést és már el is tűnt. 
"Gratulálok."- köhögtem. Bár utána megbántam, lehet nem kéne vele kötözködnöm. Még mindig nem tudtam, vajon mit akarhat. Lehet rossz szándékai vannak. Lehet Jimin küldte. Ezenfelül ebben az állapotomban még egy 5 éves is agyon verne, nem hogy ő. Legalább 10 centivel nagyobb nálam. Először azt hittem, meg sem hallotta, amit az előbb mondtam. Megkönnyebbültem kicsit. Igazán nem akarom feldühíteni vagy ilyesmi. Szóval inkább csendben olvasgattam az étlapot. 
"Te komolyan elindultál ilyen állapotban?!"- kérdezte, miközben engem nézett. Én inkább nem néztem vissza rá, csak a szemem sarkából figyeltem. Aztán eszembe jutott, hogy talán mégsem ez a legokosabb ötlet, tényleg nem kéne felhergelnem, ezenkívül elhozott enni, ami azért elég furcsa, de mindenesetre köszönettel tartozom neki érte. Úgyhogy az a legkevesebb, hogy normálisan válaszolok neki.
"Hívtam egy barátomat..de nem vette fel és már annyira éhes voltam, hogy muszáj volt kaját szereznem.."- kezdtem el mesélni, de abbahagytam, amint láttam, hogy valamin nagyon elgondolkozott. Mire gondolhat? Mi jutott eszébe? 
"És Suga?"- nézett rám, egyenesen a szemembe. Nyeltem egyet, majd megköszörültem a torkom. 
"Yoongi..? Öhm..mi van vele?"- kérdeztem zavartan, miközben a tarkómat vakartam. Muszáj volt elvinnem róla a tekintetem. Miért érzem magam így, ha róla kérdeznek? Baszki, ez tök gáz. 
"Már értem."- mondta halkabb hangon. De most valahogy máshogy beszélt. Olyan szelíden, már-már azt lehetett mondani, hogy együtt érzően. Nem is tudtam hirtelen hova tenni a reakcióját. Még mindig inkább az üvegen bámultam ki, minthogy őt nézzem. Miért akarta ezt tudni? 
"Ő hol van most..?"- kérdeztem halkan kis idő múlva. Szemem sarkából figyeltem, mit reagál. Hátradőlt a székben és sóhajtott egyet. Ezt ezek szerint nem kellett volna megkérdeznem.. Mégis vártam, hogy válaszoljon rá, már fordultam oda hozzá, hogy megkérdezzem újra, vagy, hogy megkérjem, mondjon el mindent. Tudni szeretném, hogy hol van, de legfőképpen azt, miért ment el reggel. Nem szeretném, hogy neki is baja essen. Erre eddig nem is gondoltam! Hogy lehetek ilyen hülye? Meg kell találnom! Lehet, hogy már rég megtaláltam volna, ha nem jövök el enni, ha bármi.. Ha bármi baja esik, az az én hibám lesz. Csak az enyém. Beszívtam a levegőt és kész voltam felállni, de ekkor meghozták a kaját. Amint megéreztem az illatát, megint hatalmasat kordult a gyomrom. Üres hassal mégsem kereshetem meg. 
"Jó étvágyat."- mormogta Taehyung és elkezdett enni. Ha nekem is akkora szám lenne, biztos sokkal gyorsabban végeznék. Szóval elkezdtem vadul belapátolni. 
"Tudom, hogy tudod, hogy hol van Yoongi."- magyaráztam tele szájjal, alig bírtam lenyelni a falatot. De látszólag meg sem hallotta, vagy csak nem érdekelte. Csendben tömte a fejét tovább.
"Mondd el, hogy hol van."- néztem rá. "Mondd el! Kérlek.."- mondtam egyre hangosabban és kétségbeesettebben. Tudnom kell. Muszáj..
"Ahhoz neked semmi közöd."- morogta és tovább evett. Jó gyorsan lerendezte. Kicsit csalódott voltam. Úgy érzem, mindenki tud valamit, amit én nem és egyszerűen csak megpróbálnak kizárni. Elegem van. Eltoltam a tányért kicsit, mintha már befejeztem volna az evést és készültem felállni. 
"Akkor megkeresem egyedül!"- kicsit nehézkesen ugyan, de felálltam. Erre már ő is felkapta a fejét. A karomért nyúlt, elkapta a csuklóm és leültetett. 
"Elment az eszed?! Az előbb jól beüthetted a fejed.."- méltatlankodott. Szívesen leálltam volna vele vitatkozni, de egy srác nagyon nézett minket, majd lassan elindult felénk. Taehyung felállt, szemei összeszűkültek, állkapcsa megfeszült. Szóval ismerik egymást. 
"Jinhwan.."- szinte érezhető volt Taehyung hangjában, mennyire odavan ezért a srácért. Úgy mondta ki a nevét, mintha azt mondta volna kolera vagy ilyesmi. De látszólag a srác sem repesett.
"Neked Jay, Taehyung. Mit keresel itt?"- ő is kb ugyanolyan undorral mondta ki Taehyung nevét, ráadásul még ki is javította. Merész egy alak lehet. Meg sem mertem mukkanni, csendben ültem, de muszáj volt innom, szóval elkezdtem szürcsölni az italom, erre bezzeg rám figyelt mindenki.
"Nem ő az, akit megrugdostunk tegnap? Mit keres ez itt? Te hoztad ide?!"- egyre hangosabb és mérgesebb lett. Nem tudtam mit mondani. Szóval, innen ismerik egymást, Ő is Jiminnel van.. Nagyszerű.
"Te mit keresel itt?"- kérdezte Taehyung. Közben a szeme sarkából engem figyelt. Megfordult a fejemben, hogy elfutok. Ám ezzel kapcsolatban több gond is felmerült, először is, örülök, ha járni tudok, nem hogy még futni. Másodszor, nyilván sokkal gyorsabbak nálam, így esélyem sem lenne. Szóval inkább maradtam egy helyben és vártam a vita végét. Úgy tűnt kezd elfajulni, nem kiabáltak meg semmi, mégis úgy néztek egymásra, mintha ölni tudnának. Végül inkább hátravonultak a mosdókhoz. Felsóhajtottam. Érdekes fordulatot vett ez a nap..és hol van még a vége. Ahogy erre gondoltam, elkezdett csörögni a telefonom. Namjoon, végre!
"Tudod, hogy itt vagyok nálad, de nem találtalak sehol?!"- szólt bele mérgesen. Nem értem, miért ő van felháborodva, amikor én tök sokáig hívogattam és még csak egy üzenetet sem írt, hogy miért hívtam. De ettől függetlenül nagyon jól esett, hogy felhívott.
"Egy étteremben vagyok. Tudod, amelyik a park után van.."- amint kimondtam, lerakta. Mindenki megbolondult? Senki nem válaszol soha a kérdéseimre, titkolóznak. Random emberek jelennek meg, de még ők is többet tudnak nálam! Én már tényleg nem tudom, mi folyik itt. 
"Hoseok!"- hallatszott Namjoon hangja mögülem. Most már értem, miért tette le a telefont, rögtön idesietett hozzám. Milyen aranyos már. Ezek szerint mégsem haragszik rám annyira. Így viszont még annyira sem értem ezt az egészet. 
"Mit keresel te itt?"- kérdezte érdeklődve, látszólag jó kedve volt. Ám amikor közelebb ért, tekintete átvándorolt az asztal másik oldalára, ahol kaotikusan hevert egy tányér. Félig megevett maradékok a tányérban és körülötte is voltak szétszórva saláta darabok. Az evőeszközök szanaszét, mintha valaki sietve távozott volna. Sietve állt fel, az igaz. Amint realizálta Namjoon, hogy nem vagyok egyedül, az arc kifejezése megváltozott. Körbenézett, mintha keresné, kivel eszem. De valójában, már az is furcsa volt, hogy a legelső kérdése nem az volt, hogy jól vagyok-e, vagy az, hogy jutottam el ide. Tehát..mi van, ha tudta, hogy itt leszek. Most, hogy így elgondolkoztam, miért nem kérdezte meg azt sem, hogy melyik étterem, mert a városban több is van és a park másik oldalán is van egy. Túl simán idetalált. Lehet, hogy nem is volt nálam? Most már akár azt is el tudom képzelni, hogy egész nap követett és figyelt. De rájött valamire, ezért gondolta közbelép. Vajon mit csinál, ha nem akarok elmenni?
"Ülj csak le. Én ezt még megenném.."- mutattam a helyre, ahol Taehyung ült. 
"Épp eleget voltunk itt, pihenned kéne. Gyere, majd én haza viszlek."- hadarta, de közben egyszer sem nézett rám, hanem végig körbe-körbenézett. Tudtam. Hova siethet ennyire, vagyis inkább, miért? Muszáj lesz kiszednem belőle. 
"De ezt még megehetem?"- vettem a kezembe az evőeszközöket és készültem nekilátni, amikor végre  ismerős hangokat hallottam, pontosabban annak a srácnak a hangját, aki idejött hozzánk. Lehet visszajönnek. 
"Gyere Hoseok, majd megeszed otthon."- megragadta a kezem és felhúzott a székről. Ez most már nagyon bűzlik. Miben sántikálhat? Szívesen leálltam volna vele vitatkozni, de végül hallgattam rá. Lehet, így is ki tudom belőle szedni, mi ez az egész. Ahogy elindultunk kifelé, hallottam Taehyungot közeledni, nem hangzott túl boldognak. Nem akartam őt ott hagyni, ha már ennyit segített nekem, bár ha jobban belegondolok, lehet, hogy jobb ötlet, ha minél gyorsabban elhúzzuk innen a csíkot Namjonnal, mert az a srác, Jay nem repesett, amikor meglátott minket. De az is elég különös, hogy, hogyan talált ránk. Ha tényleg Jimin küldte, ő vajon honnan tudhatta? Egyre több rejtély van, amik egyre bonyolultabbak. 
"Szóval, mi ez az egész?"- tértem rá a lényegre, mikor kiértünk az étteremből. Már kezd egyre jobban zavarni, hogy mindenki tud mindent rajtam kívül, de senki sem mond semmit. Namjoon szótlanul állt mellettem, majd elkapta a hozzá közelebb eső kezem, ráhúzta a vállára és tovább indultunk. Már kezdett fájni mindenem, így nem ellenkeztem. Jól esett a segítsége. Vártam, hátha később majd válaszol, csak még gondolkozik rajta, ám még mindig nem mondott semmit, még akkor sem, amikor már a bejárati ajtóm előtt álltunk. Lenyomtam a kilincset, meglepődve tapasztaltam, hogy zárva van. Az meg hogy lehet? Nem azt mondta Namjoon mikor felhívott, hogy itt van nálam, de én nem vagyok sehol? Máshogy nem juthatott be, csak akkor, ha én nyitva felejtettem. Ami pedig azért lehetetlen, mert most zárva van. Most már biztos vagyok benne, hogy bármi is történik itt, abban Namjoon is benne van. De vajon akkor bízhatok benne? Ha valóban nem járt nálam, hiszen nem juthatott be, akkor hogy talált meg? Ha ebben nem mondott igazat, akkor tegnap, amikor megtalált, arról is tudhatott már előre? Kirázott a hideg, kapkodva rángattam elő a kulcsom és amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a házba. Namjoon utánam jött. Remélem nem tűnt fel neki, hogy rájöttem a kulcsra. Leültem a kanapéra, mélyet sóhajtottam. Egyedül maradtam. Seojunról se hallani mostanában, de nem is keres. Mi jöhet még?
"Sajnálom, tudom, hogy most semmit sem értesz.."- kezdte el magyarázni, miközben elindult felém.
"Mi ez az egész? Hol van Yoongi? Miért rángattál el az étteremből? Miért segített Taehyung? Ki az a másik srác? Honnan tudtad, hogy ott leszek? Te is Jimin.."- mindent rázúdítottam, ami csak eszembe jutott. De még így is rengeteg kérdésem volt, amik egyre csak gyarapodtak. Namjoon kinyitotta a száját, vártam, hogy mindenre választ adjon, de ehelyett hirtelen elhalkult. Mielőtt bármit mondhattam volna, kicsapódott az ajtó. Pár srác rontott be, elkapták Namjoont, aki még csak ellen sem állt. Miért fogták el? Hova viszik? Egyáltalán kik ezek? Hogy találtak ránk? Próbáltam felfogni, mi történik, de annyira gyorsan pörögtek az események, hogy mire észbe kaptam, már hozzám is odajött az egyik. Felismertem őt, ő Jay. Mit keres itt? Jimin küldte? Most tényleg nem csináltam semmit. Mit akarhat? 
"Ajánlom, hogy most ne gyere utánunk."- mondta, majd egyszerűen leütött, ezután elsötétült minden.

2. Rész - Árnyak

                                                                  Szenvedni érte

Csend volt, néma csend. Ásítottam egyet és megpróbáltam kikecmeregni a puha, kényelmes ágyból. Jobboldalt volt egy tükrös szekrény, odatántorogtam és megnéztem magam a tükörben. Mint akit a kutya szájából rángattak ki. A fejem is hasogatott. A tegnap este történtek homályosan villództak a fejemben. Próbáltam összerakni a képet. Addig emlékszem kb tisztán mindenre, amíg elindultam otthonról, hogy találkozzam Yoongival..
"Yoongi..!"- erre feleszméltem, minden álmosság eltűnt a szemeimből és az ajtó felé vettem az irányt. Résnyire kinyitottam, kinéztem. Milyen takaros kégli. Halkan kinyitottam az ajtót teljesen és kiléptem a szobából. Túl nagy itt a csend. Vagy valaki tényleg elrabolt..vagy ez megint Seojun egy nagyon rossz vicce. Remélem nem az utóbbi, mert akkor tuti nem fizetem ki helyette a Samgyeopsalját, rengeteget rendel mindig és a végére már sosem marad pénze, ezért valaki mindig kisegíti. Ki kell derítenem, hol vagyok és miért kerültem ide. Körbenéztem, balra folyosó volt, jobbra pedig lépcső. A lépcsőt választottam. Kényelmetlen érzés volt egy idegen házban alsógatyában mászkálni, de nem találtam a nadrágom, pedig alaposan körbenéztem a szobában. Ahogy leértem az aljára a nappali és a konyha tárult elém. Még a gyomrom megkordult, ahogy egyre közelebb értem a konyhához. Épp bele akartam nézni a hűtőbe, amikor végre hangokat hallottam.
"De Yoongi nem csinálhatod ezt. Bármikor itt lehetnek a többiek és, ha itt találják, akkor.."- ahogy próbáltam közelebb menni, levertem egy az asztalon lévő kanalat. Hirtelen abbamaradt a beszélgetés és lépteket hallottam. Nem tudtam, mit csináljak. Legszívesebben odafutottam volna, mert hallottam, hogy ott van Yoongi is, másrészről viszont, elszaladtam volna. Rossz előérzetem volt. Egyáltalán milyen többiekről beszélt? Mi lesz, ha itt találnak? Akkor ez nem is Yoongi lakása? Jimin..biztos rá gondolt és talán ő lakik itt? De akkor..akkor miért hoztak pont ide? 
"Ho..seok..?"- hallatszott mellőlem. Felnéztem, ott állt nem messze tőlem Yoongi és engem nézett kérdőn. Nem értem, miért néz így, hisz tuti, ő hozott ide. Aztán, mikor végignézett rajtam újra és újra, végre rájöttem, miért nézett úgy az előbb..alsógatyában vagyok. 
"Szóval te vagy Hoseok.."- lépett oda hozzám egy srác. Az arca kissé hosszúkás volt a hangja kissé rideg, mégis, ahogy ránéztem a tekintetében volt valami melegség. Bólintottam. 
"Te pedig..?"- kérdeztem érdeklődve. 
"Jin vagyok."- nyújtott kezet. Megráztam, majd odaléptem Yoongihoz. Még mindig ugyanolyan alacsony, ezen elmosolyodtam és úgy néztem őt tovább. Hirtelen felnézett, mikor a tekintetünk találkozott, elrántotta a fejét. Zavarba jött. Annyira aranyos, mikor ezt csinálja. Ezek szerint ő semmit sem változott. Ettől boldog lettem, most már nem érdekelt, hogy kire gondolt Jin, kik elől kéne elbújtatnia. Nem megyek sehova, végre találkoztam Yoongival, végre beszélhetek vele. Beszélni vele..igen muszáj tőle megkérdeznem, miért nem jött el tegnap. Már épp fel is akartam hozni, amikor egy csattanást hallottam. A hang irányába fordultam. Két srác lépett be az ajtón. Mindkettőt azonnal felismertem. A magasabbikat láttam a buliban, ő szakított félbe minket Yoongival. Az alacsonyabbik pedig..Jimin. Ugyanolyan flegma fejjel nézett körbe, mint ahogy a buliban tette. Szívem szerint odamentem volna hozzá és kérdőre vontam volna a múltkori miatt, mikor berángatta Yoongit csakúgy a kocsiba. Mit képzel? Egy lépést előre léptem, de valaki visszarántott.
"Elment az eszed? Gyere velem.."- morogta Yoongi és felvitt abba a szobába, ahonnan nemrég kijöttem. "Vegyél fel egy gatyát.."- dobta oda a saját nadrágom. Szóval egész végig az ágyon volt egy párna alatt?! Hm. Simán felvehettem volna rögtön miután felkeltem.. és akkor nem kellett volna végigsétálnom az egész házban alsónadrágban. Annyira kínos volt előttük úgy állni, hogy lehetek ekkora szerencsétlen?! Elvettem a gatyát és felhúztam, majd levettem a pólót és odanyújtottam Yoonginak. Először a pólóra nézett, aztán, mikor realizálta, hogy mivel levettem a pólót, így rajtam már nincs, a mellkasomat kezdte bámulni. Percekig nézte, majd zavartan elkapta a tekintetét. 
"Tartsd meg. A tied bűzlött az alkoholtól."- mondta, miközben pakolt valamit a szobában. Itt a lehetőségem, hogy beszéljek vele. 
"Te hoztál ide az este?"- kérdeztem halkan, bár tudtam rá a választ. Bólintott, de még mindig háttal volt nekem. 
"Miért nem jöttél el tegnap este? Én..én vártalak.".- a végét olyan nehéz volt kimondanom, de erre tényleg választ vártam. Azonban percekkel később is csend honolt a szobában. 
"Jimin miatt?"- emeltem fel a hangom, erre már felfigyelt és megfordult. 
"Hagyd már ezt abba! Tegnap is csattrészegen ordibáltál a kocsmában, mint egy idióta..!"
"De hát nem jöttél, én pedig csak.."- mentegetőztem. Nem is értem, miért kezdtem ebbe bele, amikor nyilván neki van igaza. Megint elrontottam.
"Lökdöstél és provokáltál egy teljesen ártatlan embert és úgy szólítottad, hogy.. Jimin..!"- megállt, elgondolkozott pár percre, majd elfordult. Ezt most nem hagyhatom ki, meg kell tőle kérdeznem, hogy honnan ismeri és egyáltalán mit akar tőle.
"Te ho.."- kezdtem neki végre, amikor kinyílt az ajtó és félbeszakított. 
"Yoongi, hát itt bujkálsz.."- hallatszott egy srác hangja. Meglepően magas volt, ha nem láttam volna a cipőjét, azt hittem volna, hogy egy lány. Engem nem láthatott, mert a nyílt ajtó takarásában álltam. Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább visszaveszem a pólót, amit Yoongi nekem adott. Épp a fejemet próbáltam átdugni a lyukon, ami meglehetősen szűk volt, így alig tudtam rajta áttuszkolni, szóval, azzal elszenvedtem egy darabig. 
"Hát ő meg?"- ugyanaz a kislány hang szólt hozzám, de a póló még mindig csak félig volt a fejemen, ezért nem láttam őt. Hirtelen valaki lerántotta a pólót, hallottam, ahogy még a fülem is roppant.
"Auch.."- nyúltam a fülemhez. Tök forró lett tőle. Utálom, amikor a fülemet piszkálják, nagyon érzékeny, ráadásul most egy kicsit fáj is. 
"Chh..Szerencsétlen.."- nevetett a srác, mikor felnéztem rá, akkor láttam, ki is ő. Először kissé ledermedtem. Az a vigyor ami az arcán volt..önelégült, elkényeztetett vigyor. 
"Jimin, ő itt Hoseok. Épp menni készült."- mutatott be. Jó ez azért kicsit túlzás, hogy bemutatott, inkább csak finoman kitessékelt. Egyáltalán mi az, hogy épp menni készült?! Egy szóval sem mondtam, hogy menni akarok. Ráadásul miért akar ilyen sietősen elküldeni? Értetlenül néztem rá, ő viszont az előttünk álló fiút nézte, aki közelebb lépett hozzá és valamit odasúgott. Mintha valami báb lett volna, úgy bólintott, majd felém  fordult. 
"Kitalálsz egyedül?"-kérdezte, de közben nem nézett a szemembe egyszer sem. Válaszolni akartam, de megelőztek.
"Majd én kikísérem."- szólt közbe egy mély hang. Elindultam az ajtó felé. Ezt a srácot is már láttam, ő volt ott a buliban, mint ahogy azt korábban már megállapítottam, mikor láttam belépni a bejárati ajtón. 
"Kösz Taehyung."- szólt utánunk Jimin, mikor már elhagytuk a szobát. Még a lépcsőnél is követett, úgy éreztem, mintha egy rab lennék és épp a börtönből vezetnének ki. Ki ez a srác egyáltalán, a testőre?! Tényleg felháborító. És Yoongi..miért maradt ott szó nélkül? Nem tett semmit, csak nézte, ahogy kisétálok. Mit tettem?! Mit rontottam el?! Tudom, hogy hibáztam, de azt hittem..azt hittem, hogy majd újra találkozunk és mindent megbeszélünk és minden a régi lesz. Ehelyett.. Megint elrontottam szokás szerint mindent. Nem is értem, mit képzeltem. Sóhajtottam és elindultam haza felé. Már leplezni sem tudtam a csalódottságom. 
"Hoseok? Hoseok jól vagy?"- szólított meg egy ismerős hang. Forrás felé fordultam, de nem láttam először senkit. Azért ennyire nem lehetek lehangolt, hogy már hangokat is hallok. 
"Valami baj van? Mi történt ott? Mondtam, hogy ne találkozz vele többet!"- tényleg Namjoon az. Kicsivel később megpillantottam őt. Látszólag kissé mérgesnek tűnt, de a hangján mégis aggódottság tükröződött. Megálltam és felnéztem rá. Honnan tudhatta, hogy itt vagyok? A "mi történt ott" részt vajon mire érthette? Mit akarhat egyáltalán tudni? Pláne, ha ő ezt a találkozást újonnan nagyon ellenzi. Múltkor is teljesen kiakadt.. Valamit biztos tud, de nem akarja elmondani. De mit tudhat, amit ennyire fél megosztani velem? Ha közöm van hozzá, szerintem jogom lenne tudni. 
"Honnan tudtad, hogy itt vagyok?"- kérdeztem végül, miután magamhoz tértem kicsit. Túlságosan el voltam mélyülve a gondolataimba. Csendben állt egy darabig, majd belém karolt és továbbmentünk. 
"Honnan tudtad, hogy itt vagyok? És egyáltalán, mi az, hogy mondtad, hogy ne találkozzak vele többet? Miért nem akarod?"- kérdeztem újra, ezúttal hangosabban, ám erre sem kaptam választ. Most már biztos voltam benne, hogy tud valamit. Valami fontosat, amit vagy nem akar elárulni, mert talán rosszat okozna vele nekem, vagy pedig egyszerűen csak nem akarja velem megosztani. Ha az utóbbi, akkor az eléggé bosszantó, ugyanis nagyon kíváncsi személyiség vagyok. Mindent tudni akarok, persze nem úgy, mint azok a minden lében kanál emberek, de azért, ha valamihez közöm van, arról feltétlen szeretném a lehető legtöbbet megtudni. 
"Hallgass rám kérlek, legalább most az egyszer. Ne találkozz többet Yoongival."- mondta halkabb hangon. Mivel neki azért elég mély hangja van, ezért így is meglehetősen hangos volt. Az utolsó mondat visszhangként csengett a fülemben, élesen, mint valami kürt vagy síp. Ne találkozzak vele többet? Pont vele? Elegem lett, nem fogják újra megmondani, mit csináljak. Ha valamit rosszul csinálok, hadd csináljam egyedül. 
"Egyszer már cserben hagytam, többet nem fogom."- motyogtam, majd egy határozott mozdulattal megfordultam és a ház felé igyekeztem. 
"Ezt nem hiszem el..!"- hallatszott Namjoon szitkozódása mögöttem, de már ez sem érdekelt. Gyors léptekkel haladtam, nem sokára el is értem a kaput. Be akartam csengetni, amikor hangokat hallottam. Hátrébb léptem pár lépést. Az ajtó kinyílt, kilépett rajta Jimin. Most végre egyedül van. Telefonált. Jó a hangja talán mégsem lányos..annyira. Most egyébként meglehetősen mélynek hatott, ahogy beszélt. Próbáltam észrevétlen maradni, de hirtelen lerakta a telefont és elindult felém. 
"Helló, te hoztad a pizzát?"- lépett hozzám egészen közel. Legalább 10 centivel magasabb vagyok nála, ő nem vagy csak alig lehet nagyobb, mint Yoongi. A kérdése annyira meglepett, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. 
"Várj csak.."- nézett meg jobban. "Én ismerlek téged! Láttalak ma már itt. Nem te vagy az a balfék, aki rátámadt egy jó barátomra tegnap este a kocsmában? Elég para volt.. Nem semmi vagy hallod.. De mondd csak, miért szólítottad Jiminnek?"- mielőtt bármit is reagálhattam volna, folytatta tovább, miközben lelökött a kapu előtti lépcsőkről. 
"Ha engem kerestél, miért nem idejöttél? Miért kellett megaláznod szegény ártatlan jóembert. Várj ne is válaszolj, pontosan tudom, miért. Egy gyáva féreg vagy Hoseok. Már Suga sem akar téged látni. Ezt mikor fogod már végre fel? Itt hagytad őt egyedül, tudtad, hogy rajtad kívül nincs senkije. Tudtad?!"- végig körbe-körbesétált és miközben beszélt, folyton végigmért, vagy lökdösött, majd az utolsó kérdést már szinte üvöltötte. Gyűlölöm, ahogy Yoongit becézi, mégis.. igaza van, itt hagytam őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Bűntudatom lett, kezdtem belül teljesen összetörni. 
"Gyerünk sírj csak, ahogy szoktad vagy tudod mit? Költözz el megint, az lesz a legjobb mindenkinek, Sugának is."- elpattant nálam a cérna, behúztam neki egyet. Nem ütöttem meg nagyon, de mivel nem számított rá hátraesett és valamije nagyot koppant a lépcsőn. Látszólag ez nem tetszett neki, szinte fújtatva tápászkodott fel. 
"Tűnj el innen és hagyj minket békén!"- kiabálta. Erre már kijött a házból a magas srác is, aki kikísért, a "testőre", bár jelenleg inkább kutyának tűnik. A legfájóbb mégis az volt, hogy Yoongi végignézte az egészet az ablakból, mégsem csinált semmit. Tényleg nem értem, mit tettem most ellene. Én tényleg próbáltam beszélni vele, a közelében lenni, rendbe hozni.. Hiábavaló lett volna minden? Lehet már tényleg nem akar engem látni? Annyira elkeseredtem, hogy megfordultam és elindultam ismét haza felé. De ezúttal nem álltam meg..de, ha jobban belegondolok haza mégsem szeretnék menni. Utálok egyedül lenni, ráadásul biztos csak saját magamat emészteném a történtek miatt. Így végül megint egy kocsmánál kötöttem ki. A pultnál egy srác megjegyezte, hogy csak akkor maradhatok, ha a tegnapi többet nem fordul elő. Bólintottam és kértem egy italt. Tudom, hogy az önpusztítás nem megoldás. Őszintén szólva nem tudom, miért csinálom, talán csak büntetni akarom magam. Már egy jó ideje ott ültem, a legelső pohár nehezen csúszott le ugyan, de utána egyre gyorsabban követte a többi. Kezdtem szédülni, viszonylag hamar el szoktam érni ezt az állapotot, most mégis olyan volt, mintha már órák óta itt lennék. 
"Haver szerintem ennyi elég lesz már mára.."- mondta a pultos, miközben elvette előlem az üres poharat. Intettem neki, hogy adjon még egyet, de csak a fejét rázta, közben azt magyarázta, hogy túl sokat iszom és ha valami bajt csinálok megint, akkor ki kell innen tiltania. Először nem akartam elfogadni, hogy nem ad többet, de annyira makacs volt, hogy inkább legyintettem és megpróbáltam felállni. Valahogy kitántorogtam az ajtón. Kint már kissé hideg volt, megborzongtam, mégsem fáztam annyira az alkohol miatt. Lassan elindultam most már tényleg haza felé. Már alig vártam, hogy bedőlhessek az ágyamba és aludhassak, aztán reggel, mikor felkelek azt higgyem, mindez csak egy rossz álom volt. Legalább arra a pár percre talán boldog leszek. Mélyet sóhajtottam, ez olyan "miért vagyok ekkora balfasz" sóhaj volt. Minden homályosnak tűnt, hirtelen annyira elkapott a hányinger, muszáj volt megálljak. De így sem úsztam meg a sok pia nagyon ki akart jönni belőlem. Leguggoltam, jelenleg épp abban az állapotban vagyok, hogy érzem, hogy hánynom kell, mégsem tudok. 
"Nézzenek csak oda.. A mi kis barátunk. Vendégségből így elrohanni? Anyukád nem tanított téged illedelemre?"- nem hittem a fülemnek, azt hittem csak képzelődöm, biztos csak részeg vagyok. De amint kiejtette az anyámat a száján, hirtelen felálltam, bár homályos volt minden és kegyetlenül szédültem, mégis a szemeimmel őt kerestem. Egy alig kivilágított utcában állt néhány fekete alak. Egyikőjük felém közeledett.
"Jimin.."- motyogtam és elindultam én is. Támolyogtam és még mindig hányingerem volt, de nem érdekelt. Ahogy közelebb ért, egyre jobban kirajzolódott az alakja, tényleg ő az. A keze be volt kötve. Azért ennyire nem voltam durva, alig ütöttem meg. Akaratlanul is elvigyorodtam.
"Te mit vigyorogsz? Ha akarod már most letörlöm a képedről!"- olyan indulatos volt, mint egy pincsi, még a kezét is felemelte, természetesen nem azt, ami be van a kötve, de az a magas srác, megint közbe lépett. Elkapta a csuklóját és megrázta a fejét. Annyira forgott velem minden, hogy inkább becsuktam a szemem. Féltem, hogy elesek, ezért inkább kisebb terpeszbe álltam. 
"Jimin menjünk inkább, ez részeg."- mondta a fiú.
"Úgy-úgy hallgass csak rá.."- intettem neki, na jó nem biztos, hogy neki, már alig pislákolt a lámpa, ami alatt álltunk, így nem láttam tisztán, kihez beszélek.
"Én ezt nem hagynám annyiban.."- ugrott elő egy eddig számomra ismeretlen srác. Őt még sosem láttam, de hangja visszataszító volt. 
"Nyughass Bobby."- hurrogta le a magas. Tényleg olyan, mintha ő valami rendfelügyelő lenne. Akkorát kordult hirtelen a gyomrom, hogy összegörnyedtem. Apám..muszáj valamit ennem. Megfordultam, de valaki visszarántott. 
"Srácok ezt nekem kell elintéznem, ti csak ügyeljetek, hogy ne avatkozzon bele senki."- ezzel elküldött minket. Kirántottam a kezem és el akartam menni, de ekkor elkaptak ketten és berángattak az utcába, ahonnan jöttek. Kezdtem parázni. Most mit fognak csinálni? Meghánytatnak? Odalöktek egy ház oldalához, felköhögtem, ahogy a hátam a falhoz csapódott. Nem volt túl kellemes érzés. 
"Azt hitted ennyivel megúszhatod?"- kérdezte Jimin, miközben közelebb jött hozzám. Mielőtt válaszolhattam volna, belém rúgott. Nem tudom, hogy a fájdalomtól vagy csak a meglepettségtől, de összerogytam. Rossz ötlet volt, mert így a bordáimat kezdte rúgni. Lefeküdtem a földre, nagyon szédültem, tehetetlenül dőltem el. Még csak esélyem sem volt, mert amint megpróbáltam felkelni vagy visszatámadni, kirúgták a lábam, fellöktek vagy megütöttek. Teljesen körbevettek. Egy félkört alakítottak. Nagyon kilátástalan volt a helyzetem, még párszor próbáltam küzdeni, de egyre erősebben rúgott. Míg végül feladtam. Vettem egy mély levegőt és utána csak feküdtem. Megint feladtam. Teljesen elgyengültem, behunytam a szemeim és vártam, hogy vége legyen. 
"Kelj fel!"- kiabálta az egyik és akkorát belém rúgott, hogy fel kellett térdelnem hányni. Szinte kiszakadt a mellkasom, mindenem fájt, alig bírtam megtartani magam. 
"Gyertek eleget kapott."- hallatszott Jimin hangja. Végre elmennek. Még percekig köhögtem és azt hiszem vért is köptem, de nem tudom biztosra, mert az egyik szememre alig láttam. Mikor végre abbamaradt, erőtlenül dőltem el a földön. Gyenge vagyok. Hideg volt a beton most kellemes volt, az egész testem forró volt és lüktetett mindenhol. Alig kaptam levegőt, néha kapkodnom kellett érte. Fogalmam sincs, mióta feküdhettem ott, miután végleg feladtam és becsuktam a szemeim. Azok a szavak visszhangoztak a fejemben, amiket Jimin mondott ma nekem a házuk előtt, hogy Yoongi már nem is akar látni és visszafordíthatatlanul elrontottam mindent. 
Mikor kinyitottam a szemeim egy autó hátsó ülésén találtam magam. Megpróbáltam körbenézni. Már attól féltem, hogy visszajöttek értem. De aztán ismerős hangokat hallottam.
"Hogy engedhetted, hogy visszajöjjön?!"- mérgelődött Yoongi. 
"Te is hagytad, hogy sértegesse Jimint, pedig tudtad, hogy ez lesz."- mordult rá Namjoon. Ő mit keres itt? Egyáltalán hogy találtak rám? 
"Nem tudtam.."- suttogta Yoongi. Hallottam a hangján, hogy bűntudata van. Nem sokára megálltunk. Namjoon kiszállt. Attól tartottam, hogyha most nem játszom még el kicsit az ájultat, akkor Yoongi elmegy. Ezért gyorsan úgy tettem, mint eddig. Éreztem, ahogy kirángatnak a kocsiból, akaratlanul is felnyögtem. Nem is értem, hogy tudtak bevinni. Mondjuk Namjoon nagyon erős. Bent lefektettek egy ágyra. Ismerős illat csapott meg, a saját lakásomba hoztak. 
"Te nem jössz?"- kérdezte Namjoon. A hangja már távolabbról hallatszott.
"Nem hagyhatom itt egyedül."- válaszolta Yoongi, majd leült az ágyra. "Lehet, hogy komoly baja van.."
"Hát jó, de ne nehezítsd ezt meg neki."- mormogta Namjoon, majd becsukta az ajtót. Mit nehezít meg nekem Yoongi? Tényleg nem értem, miért titkolóznak előttem még mindig. Épp kezdtem megint álmos lenni, amikor éreztem, hogy Yoongi felhúzta a pólóm. Felszisszentem. Már nem bírtam, kinyitottam a szemem. Épp a mellkasomat vizsgálta. Elmosolyodtam. A kezemet rátettem a kezére, ekkor ijedten hátrébb húzódott, majd rám nézett.
"Hoseok!"- hirtelen a nyakamba ugrott, vagyis ráfeküdt a mellkasomra és átölelte a nyakam. A hangja szinte remegett. Biztos aggódott már értem. Jól ráijeszthettem. Annyira meglepett a reakciója, hogy nem mertem megmozdulni, csak felnyögtem, mikor rám feküdt, elvégre mindenem sajgott. 
"Ne haragudj!"- gyorsan leszállt rólam és visszatért az előző tevékenységéhez, sebeket keresett rajtam. Mosolyogva néztem. Amikor koncentrál harapdálja az alsó ajkát, most is ezt csinálta. 
"Te mit mosolyogsz? Most vertek félholtra!"- felnevettem, azon, hogy mennyire kiakadt, mert rámosolyogtam. Ez ki húzza fel magát? Ráadásul ő még aranyosan is csinálja ezt.. 
"Mindjárt nem fogsz nevetni.."- ezzel felállt, majd pár perccel később visszajött egy törölközővel és egy üveggel. "Most lefertőtlenítem a sebeidet, több még vérzik is."- ezt úgy mondta, mintha annyira értene hozzá. Kezdtem félni, ugyanis Yoongi még egy ragtapaszt sem tud normálisan feltenni. Mielőtt ellenkezhettem volna, már el is kezdte. Borzasztóan csípett, kértem is, hogy inkább hagyja, majd reggel folytatja. Végül ő is belátta, hogy a legjobb az lenne, ha ezt nem erőlteti. Sóhajtottam. Úgy elálmosodtam, de nem akartam aludni. Pont most nem, amikor végre itt van. Megpróbáltam hátrébb csúszni, hogy ő is le tudjon feküdni az ágyra. Először értetlenül nézett rám. Kinyújtottam a kezem, elkaptam a pulcsiját és odahúztam, nem érdekelt, hogy közben szinte szétszakadt a mellkasom, annyira fájt minden mozdulat. Miután feltűnt neki, hogy nekem ez mennyire fáj, lefeküdt elém magától. Csak felfogta, hogy itt a helye. Annyi mindent akartam volna neki mondani, mégsem tudtam megszólalni, fájt az arcom is, úgy éreztem, mintha egy szikla nyomná a fél arcomat. 
"Te tényleg elképesztően hülye vagy! Fel fogtad te egyáltalán, hogy mi lett volna, hogyha nem állnak le? Szerencse, hogy ennyivel megúsztad..!"- ha nem fogom be a száját, egész este rikácsolt volna. Milyen aranyos, hogy aggódik értem, de az én hibám. Ő mondta, hogy ne menjek, aztán Namjoon is mondta, de nem hallgattam rá sem. Homlokomat a fejéhez nyomtam, beleszuszogtam a tarkójába. Normális esetben, ő tudna az enyémbe, de most én jobban össze voltam görnyedve. Elengedtem a száját, vártam, hogy folytatja-e, amit az előbb elkezdett, de nem, csak sóhajtott egyet.
"Sajnálom, Hoseok."- suttogta. Nem tudom, hogy ezt mire értette, de nem is volt erőm már ezen gondolkozni. Még mindig fájt mindenem, de azt hiszem megérte szenvedni érte. 

1. Rész - Kavargó érzések

                                                      Találkozni vele

   Némán álltam előtte. Hallottam, hogy az én nevemet mondta. Szinte belém hasított. Szánalmas vagyok. Még csak arra sem vagyok képes, hogy megszólaljak. Nem éppen így képzeltem ezt el. Azt hittem, soha többet nem találkozunk. Bűntudatom volt. Nagyon. Úgy éreztem nem érdemlem meg azt sem, hogy egyáltalán a nevemet kimondja. Itt hagytam őt. Én hagytam őt itt. Meg sem kérdeztem, hogy neki ez rossz lesz-e , hiányozni fogok-e, akar-e utána velem beszélni. Ezenfelül miután eltűntem még annyira sem voltam képes, hogy írjak neki.  Többre tartottam a saját fájdalmamat. Arra nem is gondoltam, hogy Neki milyen lesz. Hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok neki. Pont Neki, akire a legjobban kellett volna vigyáznom. Kudarcot vallottam. Megint. Csak ahhoz értek, hogy az embereknek csalódást okozzak. Leszegett fejjel álltam előtte. Nem tudtam a szemébe nézni, de éreztem magamon a tekintetét, szorította a mellkasom. Nem tudom, miért nem szólal meg, talán aggódik és inkább vár, amíg én reagálok. Még a saját épségét sem tartotta soha olyan fontosnak, mint az enyémet. Ő mindig maga elé helyezett engem. Elegem van. Nem menekülhetek tovább. Gyerünk Hoseok. Lassan felemeltem a fejem és felnéztem rá. A földet nézte. Hirtelen szörnyű érzés fogott el, ami felülkerekedett a mozdulatlanságomon és arra késztetett, hogy odamenjek hozzá és megöleljem.

"Ne haragudj, Yoongi.."- suttogtam a fülébe. Szorosan átölelt. Elmosolyodtam, már majdnem könnybe is lábadtak a szemeim, amikor az ajtó kinyílt. 

"Yoon..gi. Te mit csinálsz?!"- amint meghallottam ezt mély hangot, gyorsan hátraléptem. "Jimin vár rád."- tette hozzá, miközben végignézett rajtam. Yoongi megfordult és ránézett a srácra. Valamit súgott neki, aztán a srác elment. Jimin.. ismerősen cseng. 

"Látlak még?"- kérdezte már felém fordulva. Odanyújtottam neki a telefonom, hogy írja be a számát, bár ha az övé nem változott, akkor szerintem tudnám fejből. Egy halvány mosollyal az arcán adta vissza a telefont, majd eltűnt az ajtó mögött. Nekem is meg kéne keresnem Seojunt. Így hát kis idő múlva én is bementem. Írtam Seojunnak, hogy kint a bejáratnál megvárom. Miközben elindultam kifelé megláttam azt a srácot, aki félbeszakított minket az imént. Ő egy kicsivel előrébb volt mint én. Magas és jól öltözött volt, úgy nézett át mindenkin, mintha őt semmi sem érdekelné. Biztos a helyi sznob környékről való. Elkapott a kíváncsiság, ezért a szememmel követtem, merre megy. A bejárat előtt megállt. Hirtelen feltűnt egy alacsonyabb srác, vele Yoongi. Talán ő lenne Jimin? 

"Hoseok hova tűntél? Már Namjoon is téged keres!"- szólított meg Seojun. 

"Namjoon?"- ő a másik mondhatni legjobb barátom. Egy ideig nagyon idilli barátok voltunk, olyanok, akik mindent elmondtak egymásnak. Gyakran találkoztunk és csináltunk valamit, jól éreztük magunkat. Pontosan nem emlékszem, mikor kezdtünk eltávolodni egymástól, de bizonyára arról is én tehetek. Már egy ideje nem is hallottam felőle. Vajon mit kereshet itt? Seojun hívta volna ide? 

"Hoseok, rég láttalak!"- nyújtott kezet Namjoon. Ugyan az a kedves mosoly volt az arcán, amit már mindenki megszokhatott tőle. Ettől nekem is jobb kedvem lett. De még mindig nem tudtam levenni a szemem Yoongiékról. Bár már alig látszódtak, tudtam, hogy még ott vannak. De mire várnak? Miért sietett annyira? Egyáltalán ki ez a Jimin? Meg az a másik srác..Csak Namjoon tud Yoongiról, másnak nem meséltem róla soha. Neki is csak azért mondtam el, mert találtam egy képet rólunk és feltörtek az emlékek. Hirtelen újra megpillantottam. Tudtam, hogy még nem mentek el. Azóta is ott beszélgettek. Majd megjelent egy fekete autó, Yoongi még visszanézett, de az egyik srác megragadta a csuklóját és behúzta az autóba. Miért megy velük? 

"Kit nézel ennyire? Csak nem összeakadtál egy lánnyal?"- viccelődött Seojun. Ránéztem, de a szemem sarkából láttam Namjoont. Az ő arca komolyabb volt. Közelebb lépett hozzám és odasúgta, hogy beszélni szeretne velem később. Mondtam neki, hogy amint hazakísértük Seojunt, jöjjön fel és azután beszélhetünk. Tényleg szükségem van most valakire, akivel tudok beszélni, nem csak erről az estéről. Néhány perc múlva már el is indultunk. Egész úton csendben voltam, azon gondolkoztam, amik ma történtek velem. Simán el tudom képzelni magamról, hogy reggel, mikor felkelek azt fogom hinni, csak álom volt az egész. Csak arra eszméltem fel, mikor Seojun kezet nyújtott és valamit magyarázott, de még annyira a gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy csak bólogattam. 

"Mi van veled?"- kérdezte aggódva Namjoon, mikor már jócskán elhagytuk Seojunék házát. Megrántottam a vállam. 

"Nem tudom."

"Kit néztél annyira? És egyáltalán hol voltál? Seojun nagyon aggódik érted. Folyton eltűnsz, de sosem indoklod meg, miért. Így nem tudunk neked segíteni. Kizársz minket. Kérlek legalább most mondd el!"- nem bírtam tovább hallgatni, megálltam és nagyot sóhajtottam. Teljesen igaza van. Az én hibám, bár tudná, mennyire sajnálom. Sajnálok mindent. Gombóc volt a torkomban, nem tudtam, hogy is kéne hozzákezdenem. 

"Emlékszel Yoongira?"- bólintott. "Láttam. Ott volt Ő is a buliban."- felkapta a fejét és várta a folytatást, de én nem akartam többet mondani, ezért elindultam tovább.

"Emiatt viselkedsz így?"- kérdezte, mikor mellém ért. Megrántottam a vállam, mégsem szeretnék erről beszélni senkinek. "Hoseok?"- közelebb jött hozzám, kérdőn nézett rám. 

"Azt hiszem, igen. Miatta.."- fájt kimondani, mégis boldog voltam, hogy találkoztunk. Sőt, én szeretném még látni. Rápillantottam a telefonomra, hátha kaptam üzenetet. Annyira lassan frissített, hogy alig győztem kivárni. Kicsit csalódtam, mert nem jelzett új üzenetet. Mélyet sóhajtottam és tovább indultam. Miért vagyok ennyire csalódott? Tudtam, hogy ez lesz. Miért írna nekem? Biztos haragszik rám, amit teljesen megértek. Valószínűleg én is haragudnék magamra ellenkező esetben. Elértük a lakásom. Hátranéztem Namjoonra. Látszólag aggódik. 

"Köszönöm, hogy elkísértél és beszélgettünk."- mondtam, miközben próbáltam kinyitni az ajtót. Mikor végre sikerült, gyorsan be akartam slisszolni, de Namjoon elkapott. Ezt nem fogom megúszni. Kitártam az ajtót és előre engedtem. Letettem a telefonom az asztalra és felkapcsoltam a villanyt. Elindultam a konyhába, hogy csináljak teát. 

"Ha így fogsz hallgatni, sokáig itt leszek. Meddig akarod még ezt játszani?"- Namjoon a vállamra tette a kezét, hallottam a hangján, hogy tényleg aggódik értem. Mély levegőt vettem. 

"Egyébként nem ismersz egy bizonyos Jimint?"- kérdeztem tőle, miközben komoly arccal néztem rá. Kissé meglepődött, ami aggasztott. Szóval ismeri. "Ki ő? Mit tudsz róla?"- faggattam. Tudni szeretnék róla mindent.

"Jimin eléggé közkedvelt arrafelé. Nem messze lakik a lakóparki részen. Az apja magas beosztásban dolgozik, nagy tekintélye van, így Jimin is kap belőle.."- itt le kellett állítanom, már szinte idegesített ez a sok felesleges információ. 

"Ezek nem érdekelnek. Honnan ismeri Yoongit?"- tértem a lényegre. Szóval csak egy elkényeztetett fiú. Nem értem, Namjoon miért beszél róla így. Ha nem ismerném, azt hinném fél tőle. 

"Jobb, ha távol tartod magad tőle."- ezzel kiment a konyhából. Ökölbe szorult kezem. 

"Tudnom kell! Mondj el mindent, amit tudsz róla!"- utánamentem. Engem nem érdekel, mennyire befolyásos ember az apja. Találkozni szeretnék Yoongival és szívesen megismerném őt is. 

"Nem a te súlycsoportod. Suga az egyik legjobb barátja. Mindig együtt vannak."- Suga?! Mi ez a név..?! Legjobb..barátok? A mellkasom összeszorult. Az lehetetlen..láttam, hogy berángatja a kocsiba. Az ilyen nem barát! Miért pont ő? Akkor talán miatta nem ír? Biztos most is vele van.. Muszáj volt leülnöm. Hirtelen minden homályossá vált. Annyira vártam, hogy találkozzak vele újra, de most mégsem fogom látni? A telefonom. Hol van? Írnom kell neki! Írt.. Valaki írt nekem! Izgatottan nyitottam meg az üzenetet. 

Találkozunk holnap este a fesztiválon?

                                Yoongi

Tudtam, hogy ő az! Azonnal válaszolni akartam neki, amikor Namjoon odajött és a telefonom fölé hajolt.

" Ugye nem gondolod komolyan, hogy találkozni fogsz vele?"

"Muszáj."- böktem oda és már válaszoltam is neki, hogy a 9 óra megfelel-e neki. Szinte azonnal válaszolt, hogy igen. Újra boldog lettem. Már alig várom. Sok mindenről kell beszélnünk. Kíváncsi vagyok, mi történt vele eddig. 

Felajánlottam Namjoonnak, hogy töltse nálam az éjszakát, de végül csak haza ment. Pedig most valahogy egyáltalán nem akartam egyedül lenni. 

Másnap majdnem délig aludtam. Ami nem csoda, hisz megint alig tudtam aludni éjszaka. Sokáig forgolódtam. Azon gondolkoztam, hogy Namjoon miért reagálhatott úgy. Miért ekkora szám az a fiú? Miért ne találkozzak Yoongival? Eddig támogatott. Az is furcsa, amilyen sietősen távozott. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet tud, de mi okból titkolózik? Ki kell derítenem. Yoongi azóta nem írt, csalódott voltam, de nagyon vártam, hogy este találkozzunk.. a fesztiválon.. Még sosem voltam, pedig minden évben az évnek ennek a szakaszában rendezik. Pontosan nem tudom, de azt hiszem három napig tart. Ilyenkor a belváros tele van emberekkel. A sétáló utca fel van díszítve és tele van árusokkal. Kissé nehezen tudtam elütni az időt, elvégre már nagyon vártam. Végül választottam egy filmet, annál nincs jobb időtöltés. Valahogy sikerült elaludnom rajta és mikor feleszméltem már sötét volt. Ránéztem az órára, fél 9 van már. Csak kicsit később esett le, hogy a fél 9 azt jelenti, hogy késésben vagyok. Amikor ez végre eljutott a tudatomig, felpattantam és rohantam zuhanyozni. 

"Erre már nincs idő!"- mérgelődtem és inkább gyorsan átöltöztem. Majd többször fújom be magam.. Amint felöltöztem a tükör elé álltam. Akkor most ez így jó? Hm.. elmegy. Lerohantam és gyorsan felkaptam a cipőm. Annyira siettem, hogy elfelejtettem fésülködni. Ránéztem a telefonomra, mindjárt 9, de még nem írt. Lehet, még ő sem ért oda. Ha ez így is lenne, attól még én sietek, ahogy csak tudok. Nagyjából 10 perc múlva értem oda az utca elejéhez. Körbenéztem, sehol senki. Lehet túl korán értem ide? Visszaolvastam az üzenetet, hátha én láttam rosszul. Tényleg 9-et beszéltünk meg. Hol van? Talán elfelejtette? Vagy az is lehet, hogy Jiminnel van? Nyilván őt választotta helyettem, hisz én nem voltam ott neki, amikor szüksége volt rám. Gyáva vagyok. Sóhajtottam és leültem egy padra. Innen pont be lehet látni az utcába. Mennyi ember.. Milyen boldognak látszódnak. Nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy minden ugyanúgy lesz, mint régen? Hisz én sem vagyok olyan, mint régen. Namjoonnak megint igaza volt. Hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Hirtelen mozdulattal felálltam, kissé meg is szédültem tőle. Egy pillanatra az utcában lévő fények elhomályosodtak. Behunytam a szemem, mikor kinyitottam megpillantottam egy alakot, a fénytengerben állt. Épp az utcabejárat közepén. Az arcát nem láttam tisztán, de úgy tűnt, engem néz. Biztos még nem látott hasonló vesztest. Lehajtottam a fejem és tovább indultam. Haza felé menet beugorhatnék enni valamit. Szörnyen éhes vagyok. Már elég hideg volt, összébb húztam a pulcsim, de így is fáztam. Már félúton jártam, mikor hangos zeneszóra lettem figyelmes. Elindultam a hang irányába. Egy kocsmából jött. Nagyon lehangolt voltam, otthon  pedig semmiképpen sem szeretnék lenni, pláne nem egyedül. Akkor csak emésztenének a gondolatok. Szóval úgy döntöttem, bemegyek és iszom valamit. Először csak pár pohárral, de aztán folyton csak az járt a fejemben, hogy megint csalódást okozok mindenkinek, ezért nem tudtam abbahagyni. Már kezdtem szédülni, forgott velem a világ, attól féltem, hogy leesek a székről, így felálltam. Ekkor megláttam egy ismerőst. Odamentem hozzá, megfogtam a vállát.

"Jimin, te alattomos féreg! Azt hiszed, akkora sztár vagy?! Miért pont Ő?!"-elkezdtem lökdösni, mert látszólag egyáltalán nem érdekelte, amit mondtam neki. A srác felállt és ellökött, elvesztettem az egyensúlyom, a földre estem. Elöntött a méreg. Ökölbe szorult a kezem. "Miért Ő?-kérdeztem még a földön ülve. Értetlenül nézett rám, nagyon idegesítő volt. "Válaszolj!"-ordítottam. Hirtelen olyan erőtlennek éreztem magam. "Válaszolj már!!"- a hangom berekedt olyan gyenge volt már, szinte kétségbeesetten kiabáltam. Mindenki minket nézett. 

"Ho..seok..?"- élesen belém hasított ez az ismerős hang. Mielőtt megfordulhattam volna, egy kéz fogott meg és felhúzott a földről. Nem volt erőm ránézni. Kavarogtam bennem az érzések és a gondolatok hevesen cikáztak a fejemben. Kivitt, hűvös szellő csapta meg az arcom, résnyire kinyitottam a szemeim. Sötét volt már. Sóhajtottam, a fejem kegyetlenül fájt és a szemeim is majd leragadtak. Küzdöttem, de azt hiszem végül mégiscsak elaludtam. 

Napsugarakra ébredtem, körbenéztem, egy szobában találtam magam. Nem emlékszem túl sok mindenre a tegnapból, arról meg végkép nem volt semmi ötletem, hogy hogyan kerültem ide. Mikor felültem észrevettem, hogy alsónadrágban vagyok, de nem a saját pólóm van rajtam. Ez aggasztott, nem is ez ijesztő. Az első gondolatom az volt, hogy ki lehet ekkora perverz, hogy levetkőztet álmomban..?

Prologue

    

    Egy hete nem alszom rendesen. Ennek biztos következményei lesznek később, de egyszerűen nem megy. Csak fekszem az ágyban és a plafont bámulom, gyötörnek a gondolatok, amik egyre rosszabbak. Hirtelen könnybe lábadtak a szemeim. Sírni kezdtem. Hosszú idő után újra. Ma van öt éve, hogy elment. Azóta nem beszéltem senkivel a történtekről, külön költöztem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Nagyszerűen tudom elrejteni egy mindig mosolygós álarc mögé a valódi érzéseimet. Talán azért van ez, mert igazából soha senkit sem érdekelt, mit gondolok vagyis érzek valójában. A legszörnyűbb mégis az egészben az, hogy már nem is emlékszem tisztán édesanyám arcára, nem emlékszem pontosan, miket mondott nekem mindig, a kedvenc dala is, amit gyakran énekelt, csak halk, zavaros morajlás a fejemben. Az egész lénye kezd elhalványodni. Én nem akarom őt elfelejteni! Félek, hogy egy nap majd úgy kelek fel, vagy utazom a vonaton, hogy nem emlékszem már Rá, mintha kitörölték volna. Mikor lesz ennek vége? Folyton rémálmaim vannak róla és az arca egyre homályosabb mindegyikben. Mit tehetnék máshogy? Próbálok mindig társaságban lenni, mert amint egyedül maradok, elkezdenek belülről emészteni a gondolatok. Tudom, hogy én vagyok a hibás a történtekért. Bárcsak visszamehetnék az időben, akkor talán máshogy alakult volna. Éreztem, ahogy újra könnybe lábadnak a szemeim. Gyűlölök sírni. Egyáltalán nem férfias, ráadásul olyan gyengének és sebezhetőnek érzem magam olyankor. De néha muszáj hagynom, hogy végigfolyjanak a könnycseppek az arcomon, mire elérik az államat teljesen kihűlnek, majd a nadrágomra hullanak hangos placcsanó hangot adva. Idegesítő. Nem elég, hogy nem bírom megállni a sírást, minden egyes placcsanás emlékeztet arra, hogy a sírás nem segít soha, én mégis ezt teszem. Gyenge vagyok és haszontalan. Akkor is az voltam. Hiába vettem fel egy ilyen álcát, hogy én vagyok mindenki mindig jókedvű barátja. Valójában nem is emlékszem, mikor voltam utoljára igazán boldog. Eleinte nehéz volt megjátszanom magam, de amikor már jó ideje ugyanabban a szerepben élsz, már nem tudod megkülönböztetni, mikor vagy önmagad és mikor csak egy jó színész. Végül pedig rájössz, hogy ha nem vagy önmagad, akkor valójában nem vagy senki sem. Én is pont így érzek jelenleg. Ha nem lennének barátaim nem tudom, mi lenne velem. Bár mivel ők nem tudják milyen voltam, mielőtt megismertek, szóval lehet, csak az “új énemet” szeretik, amit kitaláltam magamnak és nem is engem. Ez könnyen meglehet én sem kedvelném magam, de a helyzet az, hogy már én sem tudom, milyen voltam azelőtt. Mindent le akarok zárni ami a múltammal kapcsolatos, ezért költöztem el, ezért nem találkozom régi ismerősökkel és legfőképpen, ezért változtam meg. 

Remélem hamarosan elmúlik ez a szorító érzés a mellkasomban és végre aludhatok egy keveset. Napok óta nem tudok rendesen és már kezdi aggasztani a többieket. Valójában fel sem tűnt volna nekik, ha egyikőjük nem kezd el gúnyolódni a táskákkal a szemeim alatt. Igen sajnos a barátságunk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, nem annyira felhőtlen. Mármint megértjük egymást, de nem olyanok, mint a régiek. Néha hiányoznak, főleg Ő. Csendes volt, de közben mindig adta a nagymenőt. Valahogy olyannak tűnt, mintha ő maga sem fért volna össze saját magával. Tisztán emlékszem, mennyit nevettünk és arra, hogy mindig összezavart. Sosem tudtam, mikor szarkasztikus és mikor gondolja komolyan. Rá számíthattam bármikor. Nagyon jóban voltunk, sok időt töltöttünk együtt. Mégis végül az életünk teljesen máshogy alakult. A szüleim azt szerették volna, hogy sikeres legyek. Meg is ígértem nekik. Főleg anyának. Ő most biztos nagyon csalódott lenne, ha látna. Sajnos nem bírtam otthon maradni. Minden rá emlékeztetett, a képek a falon, a nappaliban a komódon, a szobájában. A kedvenc virágai a teraszon és az ablakban, a rajzai a szobámban és az egész házban elszórtan. Párszor arra jöttem haza, hogy a nappaliban az asztalnál ülve alszik, mindig ott rajzolt. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha valaki fojtogatna, aztán teljes erejéből ütné a mellkasom. Végül nem kapok levegőt, úgy érzem megfulladok. Eldőlök az ágyamon, vagy a padlón és csak kapkodok a levegő után, aztán behunyom a szemeim. Nem jön a segítségemre senki. Nem tudja senki, hogy itt vagyok, hogy így érzek. 

Valahogy sikerült álomba merülnöm egy kis időre.
Nem tudom hány óra lehetett, amikor telefonom rezegni és villogni kezdett. Odanyúltam és megnéztem, ki kereshet ilyenkor. 

“Hoseok,este bulizni megyünk. Ugye ezt most nem hagyod ki?” 

       Seojun 

Valahol éreztem, hogy ő lesz. Seojun a jelenlegi legjobb barátom. Az utóbbi időben azonban rendesen elhanyagoltam. Az igazság az, hogy jobb volt egyedül, most sincs kedvem kimozdulni otthonról, pláne nincs egy szórakozóhelyre menni. Viszont, ha nem válaszolok neki, akkor vagy eljátssza, hogy nagyon meg van bántva, vagy újonnan már hívogatni szokott, addig, amíg nem reagálok.

Kezembe vettem a telefonom és elkezdtem írni neki.

"Hát legyen. A fő téren találkozunk."

Lassan kimásztam az ágyamból. A nap további részét tv nézéssel töltöttem. Próbáltam minden erőmmel elterelni a gondolataimat. Így kicsit lassan telt az idő, de végül csak eljött az este. Gyorsan elmentem fürödni aztán felkaptam, valamit. Különös érzés fogott el, lehet azért, mert fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára buliban. Sőt egyáltalán nagyobb társaságban.  

"Nézzenek csak oda! Eljött!"- kiabálta nevetve Seojun, amint megpillantott. Láttam az arcán valamilyen megmagyarázhatatlan, őszinte örömöt. Ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Jó volt látni, hogy ő tényleg számított rám, csak rám, senki másra és ebben a percben is csak rám vár. Odafutottam hozzá és kézfogással üdvözöltem. 
"Mehetünk?"- kérdezte. Bólintottam, így hát elindultunk. Még mindig megmaradt az a különös érzés és ahogy közeledtünk, egyre rosszabb előérzetem volt az estével kapcsolatban. Már messziről hallottam a zenét. A bejárat előtt hosszasan kígyózó sor látványa eltántorított. Nem akarok órákon át sorban állni, inkább üvöltetem a zenét otthon. Ekkor Seojun csuklón ragadott és odavitt a bejárathoz. A várakozó tömeg elégedetlenségtől morajlott. Lepacsizott a biztonsági őrrel és már bent is voltunk. A dobhártyám ki akart szakadni a helyéről, a hosszú napokon át tartó szinte teljes csend után nagyon megerőltető volt ez a dübörgő zene a füleim számára. Alkohol, parfüm és némi izzadság szag csapta meg az orrom. A teremben gomolygó füstben alig láttam valamit, ráadásul zöld, kék és lila lézer fények villogtak, ami még jobban nehezítette a kilátást. Csak egy pillanatra néztem körbe az össze-vissza rángatózó tömegen, de mire visszafordultam Seojun eltűnt. Elkezdtem magam átverekedni az ugráló tömegen, míg végül a pulthoz nem értem. Kértem egy whiskey kólát és leültem egy székre. Amint kikaptam az italom, bele akartam inni, de egyszerűen nem ment. Megéreztem az alkohol visszataszító szagát és elundorodtam. Letettem a poharat az pultra, mutatóujjammal a pohár szélét piszkáltam. Aztán nagy nehezen rávettem magam és sorra ürültek ki a poharak. Korábban már voltak alkohol problémáim, ezért megfogadtam, hogy csak mértékkel fogok inni. Többé-kevésbé sikerült is. 
"Hé, ti mit isztok?"- hallatszott mellőlem. Mintha villám csapott volna belém, úgy hasított végig a fejemben ez az ismerős hang, aztán többször visszhangzott még egymásután. Bár nem voltam biztos abban, hogy csak képzelődöm az alkoholtól vagy tényleg az Ő hangját hallom, nem tudtam megmozdulni, a székhez ragadtam. 
"Csak hogy végre megvagy Hoseok!"- fogta meg a vállam Seojun. Pont a legjobbkor, ez kibillentett az átmeneti mozdulatlanságomból.
"Wow, te aztán tudsz inni! Na gyere inkább menjünk bulizzunk kicsit!"-ahogy felállított a székről éreztem, hogy oldalról minket figyelnek. Majd hirtelen egy csattanás. Leesett egy pohár. Reflexből lehajoltam, hogy felszedjem, ekkor lehajolt még valaki. Mikor összeszedtem a szilánkokat felnéztem. Újra végigfutott rajtam a különös, éles érzés. Ő az? Nem láttam tisztán a homályos fényben. Ő is csak mereven bámult rám, mint aki magyarázatra vár. Seojun felhúzott a földről.
"Haver jól vagy?"- kérdezte kissé aggódva, magam elé bámulva bólintottam, majd besétáltunk a tömegbe. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem, amit az előbb láttam. Azt mondogattam magamnak, hogy csak az alkohol miatt volt. Körülöttem mindenki táncolt, vagyis nagyon igyekezett magát ritmusra rázni. Két lány közelebb került hozzánk, nagyon kedvesnek tűntek szóval elkezdtünk velük táncolni. Egy darabig minden jól működött amikor a tömegben megpillantottam megint egy ismerős alakot. Csaknem hallucinálhattam ugyanazt kétszer? Utána kell járnom. 
"Ne haragudj, ki kell mennem levegőzni."- súgtam oda a lánynak, majd újra megkerestem a szememmel. Létezik, hogy Ő az? Hajtott a kíváncsiság. Kezemmel próbáltam utat törni magamnak és közben nagyon koncentráltam arra, hogy nehogy szem elől tévesszem. Végül a vészkijáratnál csak elvesztettem. Kinyitottam az ajtót, leültem a lépcsőre és hatalmas sóhaj közepette a tenyerembe temettem az arcom. 
"Én tényleg becsavarodtam."- itt tudatosult bennem mindaz, amit napok óta átélek. Nem tudok aludni, enni, a barátaimmal lenni. Semmi normális dologra nem vagyok jelenleg képes. Ráadásul már képzelődök is. Elvettem a kezeimet az arcomról, lenéztem rájuk. Remegtek. Ha itt maradok egyedül annak biztos nem lesz jó vége. Felálltam, hogy visszainduljak, már megfogtam a kilincset és épp nyitottam volna az ajtót, amikor valaki megelőzött. 
"Au.."- nyúltam a fejemhez egy fájdalmas nyögés kíséretében.
"Uhh ne haragudj."-hallatszott az ajtó másik oldaláról. "Te aztán rendesen telibe kaptad az ajtót."- nevetett, majd közelebb jött. Még nem volt időm felnézni, csak azzal törődtem, hogy már csak ez hiányzott a napomba. De amint meghallottam a nevetést, megfeledkeztem mindenről és hatalmas lendülettel azonnal felkaptam a fejem. Szinte kővé dermedtem. Nem tudtam megszólalni, sem semmit csinálni, csak néztem rá értetlenül. Ő is nézett. Látszólag majdnem ugyanannyira meglepődött ő is, mint amennyire én. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő az, tényleg Ő az. Én pedig pont most nem tudok megszólalni. 
"Ho...seok..?"