Prologue

    

    Egy hete nem alszom rendesen. Ennek biztos következményei lesznek később, de egyszerűen nem megy. Csak fekszem az ágyban és a plafont bámulom, gyötörnek a gondolatok, amik egyre rosszabbak. Hirtelen könnybe lábadtak a szemeim. Sírni kezdtem. Hosszú idő után újra. Ma van öt éve, hogy elment. Azóta nem beszéltem senkivel a történtekről, külön költöztem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Nagyszerűen tudom elrejteni egy mindig mosolygós álarc mögé a valódi érzéseimet. Talán azért van ez, mert igazából soha senkit sem érdekelt, mit gondolok vagyis érzek valójában. A legszörnyűbb mégis az egészben az, hogy már nem is emlékszem tisztán édesanyám arcára, nem emlékszem pontosan, miket mondott nekem mindig, a kedvenc dala is, amit gyakran énekelt, csak halk, zavaros morajlás a fejemben. Az egész lénye kezd elhalványodni. Én nem akarom őt elfelejteni! Félek, hogy egy nap majd úgy kelek fel, vagy utazom a vonaton, hogy nem emlékszem már Rá, mintha kitörölték volna. Mikor lesz ennek vége? Folyton rémálmaim vannak róla és az arca egyre homályosabb mindegyikben. Mit tehetnék máshogy? Próbálok mindig társaságban lenni, mert amint egyedül maradok, elkezdenek belülről emészteni a gondolatok. Tudom, hogy én vagyok a hibás a történtekért. Bárcsak visszamehetnék az időben, akkor talán máshogy alakult volna. Éreztem, ahogy újra könnybe lábadnak a szemeim. Gyűlölök sírni. Egyáltalán nem férfias, ráadásul olyan gyengének és sebezhetőnek érzem magam olyankor. De néha muszáj hagynom, hogy végigfolyjanak a könnycseppek az arcomon, mire elérik az államat teljesen kihűlnek, majd a nadrágomra hullanak hangos placcsanó hangot adva. Idegesítő. Nem elég, hogy nem bírom megállni a sírást, minden egyes placcsanás emlékeztet arra, hogy a sírás nem segít soha, én mégis ezt teszem. Gyenge vagyok és haszontalan. Akkor is az voltam. Hiába vettem fel egy ilyen álcát, hogy én vagyok mindenki mindig jókedvű barátja. Valójában nem is emlékszem, mikor voltam utoljára igazán boldog. Eleinte nehéz volt megjátszanom magam, de amikor már jó ideje ugyanabban a szerepben élsz, már nem tudod megkülönböztetni, mikor vagy önmagad és mikor csak egy jó színész. Végül pedig rájössz, hogy ha nem vagy önmagad, akkor valójában nem vagy senki sem. Én is pont így érzek jelenleg. Ha nem lennének barátaim nem tudom, mi lenne velem. Bár mivel ők nem tudják milyen voltam, mielőtt megismertek, szóval lehet, csak az “új énemet” szeretik, amit kitaláltam magamnak és nem is engem. Ez könnyen meglehet én sem kedvelném magam, de a helyzet az, hogy már én sem tudom, milyen voltam azelőtt. Mindent le akarok zárni ami a múltammal kapcsolatos, ezért költöztem el, ezért nem találkozom régi ismerősökkel és legfőképpen, ezért változtam meg. 

Remélem hamarosan elmúlik ez a szorító érzés a mellkasomban és végre aludhatok egy keveset. Napok óta nem tudok rendesen és már kezdi aggasztani a többieket. Valójában fel sem tűnt volna nekik, ha egyikőjük nem kezd el gúnyolódni a táskákkal a szemeim alatt. Igen sajnos a barátságunk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, nem annyira felhőtlen. Mármint megértjük egymást, de nem olyanok, mint a régiek. Néha hiányoznak, főleg Ő. Csendes volt, de közben mindig adta a nagymenőt. Valahogy olyannak tűnt, mintha ő maga sem fért volna össze saját magával. Tisztán emlékszem, mennyit nevettünk és arra, hogy mindig összezavart. Sosem tudtam, mikor szarkasztikus és mikor gondolja komolyan. Rá számíthattam bármikor. Nagyon jóban voltunk, sok időt töltöttünk együtt. Mégis végül az életünk teljesen máshogy alakult. A szüleim azt szerették volna, hogy sikeres legyek. Meg is ígértem nekik. Főleg anyának. Ő most biztos nagyon csalódott lenne, ha látna. Sajnos nem bírtam otthon maradni. Minden rá emlékeztetett, a képek a falon, a nappaliban a komódon, a szobájában. A kedvenc virágai a teraszon és az ablakban, a rajzai a szobámban és az egész házban elszórtan. Párszor arra jöttem haza, hogy a nappaliban az asztalnál ülve alszik, mindig ott rajzolt. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha valaki fojtogatna, aztán teljes erejéből ütné a mellkasom. Végül nem kapok levegőt, úgy érzem megfulladok. Eldőlök az ágyamon, vagy a padlón és csak kapkodok a levegő után, aztán behunyom a szemeim. Nem jön a segítségemre senki. Nem tudja senki, hogy itt vagyok, hogy így érzek. 

Valahogy sikerült álomba merülnöm egy kis időre.
Nem tudom hány óra lehetett, amikor telefonom rezegni és villogni kezdett. Odanyúltam és megnéztem, ki kereshet ilyenkor. 

“Hoseok,este bulizni megyünk. Ugye ezt most nem hagyod ki?” 

       Seojun 

Valahol éreztem, hogy ő lesz. Seojun a jelenlegi legjobb barátom. Az utóbbi időben azonban rendesen elhanyagoltam. Az igazság az, hogy jobb volt egyedül, most sincs kedvem kimozdulni otthonról, pláne nincs egy szórakozóhelyre menni. Viszont, ha nem válaszolok neki, akkor vagy eljátssza, hogy nagyon meg van bántva, vagy újonnan már hívogatni szokott, addig, amíg nem reagálok.

Kezembe vettem a telefonom és elkezdtem írni neki.

"Hát legyen. A fő téren találkozunk."

Lassan kimásztam az ágyamból. A nap további részét tv nézéssel töltöttem. Próbáltam minden erőmmel elterelni a gondolataimat. Így kicsit lassan telt az idő, de végül csak eljött az este. Gyorsan elmentem fürödni aztán felkaptam, valamit. Különös érzés fogott el, lehet azért, mert fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára buliban. Sőt egyáltalán nagyobb társaságban.  

"Nézzenek csak oda! Eljött!"- kiabálta nevetve Seojun, amint megpillantott. Láttam az arcán valamilyen megmagyarázhatatlan, őszinte örömöt. Ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Jó volt látni, hogy ő tényleg számított rám, csak rám, senki másra és ebben a percben is csak rám vár. Odafutottam hozzá és kézfogással üdvözöltem. 
"Mehetünk?"- kérdezte. Bólintottam, így hát elindultunk. Még mindig megmaradt az a különös érzés és ahogy közeledtünk, egyre rosszabb előérzetem volt az estével kapcsolatban. Már messziről hallottam a zenét. A bejárat előtt hosszasan kígyózó sor látványa eltántorított. Nem akarok órákon át sorban állni, inkább üvöltetem a zenét otthon. Ekkor Seojun csuklón ragadott és odavitt a bejárathoz. A várakozó tömeg elégedetlenségtől morajlott. Lepacsizott a biztonsági őrrel és már bent is voltunk. A dobhártyám ki akart szakadni a helyéről, a hosszú napokon át tartó szinte teljes csend után nagyon megerőltető volt ez a dübörgő zene a füleim számára. Alkohol, parfüm és némi izzadság szag csapta meg az orrom. A teremben gomolygó füstben alig láttam valamit, ráadásul zöld, kék és lila lézer fények villogtak, ami még jobban nehezítette a kilátást. Csak egy pillanatra néztem körbe az össze-vissza rángatózó tömegen, de mire visszafordultam Seojun eltűnt. Elkezdtem magam átverekedni az ugráló tömegen, míg végül a pulthoz nem értem. Kértem egy whiskey kólát és leültem egy székre. Amint kikaptam az italom, bele akartam inni, de egyszerűen nem ment. Megéreztem az alkohol visszataszító szagát és elundorodtam. Letettem a poharat az pultra, mutatóujjammal a pohár szélét piszkáltam. Aztán nagy nehezen rávettem magam és sorra ürültek ki a poharak. Korábban már voltak alkohol problémáim, ezért megfogadtam, hogy csak mértékkel fogok inni. Többé-kevésbé sikerült is. 
"Hé, ti mit isztok?"- hallatszott mellőlem. Mintha villám csapott volna belém, úgy hasított végig a fejemben ez az ismerős hang, aztán többször visszhangzott még egymásután. Bár nem voltam biztos abban, hogy csak képzelődöm az alkoholtól vagy tényleg az Ő hangját hallom, nem tudtam megmozdulni, a székhez ragadtam. 
"Csak hogy végre megvagy Hoseok!"- fogta meg a vállam Seojun. Pont a legjobbkor, ez kibillentett az átmeneti mozdulatlanságomból.
"Wow, te aztán tudsz inni! Na gyere inkább menjünk bulizzunk kicsit!"-ahogy felállított a székről éreztem, hogy oldalról minket figyelnek. Majd hirtelen egy csattanás. Leesett egy pohár. Reflexből lehajoltam, hogy felszedjem, ekkor lehajolt még valaki. Mikor összeszedtem a szilánkokat felnéztem. Újra végigfutott rajtam a különös, éles érzés. Ő az? Nem láttam tisztán a homályos fényben. Ő is csak mereven bámult rám, mint aki magyarázatra vár. Seojun felhúzott a földről.
"Haver jól vagy?"- kérdezte kissé aggódva, magam elé bámulva bólintottam, majd besétáltunk a tömegbe. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem, amit az előbb láttam. Azt mondogattam magamnak, hogy csak az alkohol miatt volt. Körülöttem mindenki táncolt, vagyis nagyon igyekezett magát ritmusra rázni. Két lány közelebb került hozzánk, nagyon kedvesnek tűntek szóval elkezdtünk velük táncolni. Egy darabig minden jól működött amikor a tömegben megpillantottam megint egy ismerős alakot. Csaknem hallucinálhattam ugyanazt kétszer? Utána kell járnom. 
"Ne haragudj, ki kell mennem levegőzni."- súgtam oda a lánynak, majd újra megkerestem a szememmel. Létezik, hogy Ő az? Hajtott a kíváncsiság. Kezemmel próbáltam utat törni magamnak és közben nagyon koncentráltam arra, hogy nehogy szem elől tévesszem. Végül a vészkijáratnál csak elvesztettem. Kinyitottam az ajtót, leültem a lépcsőre és hatalmas sóhaj közepette a tenyerembe temettem az arcom. 
"Én tényleg becsavarodtam."- itt tudatosult bennem mindaz, amit napok óta átélek. Nem tudok aludni, enni, a barátaimmal lenni. Semmi normális dologra nem vagyok jelenleg képes. Ráadásul már képzelődök is. Elvettem a kezeimet az arcomról, lenéztem rájuk. Remegtek. Ha itt maradok egyedül annak biztos nem lesz jó vége. Felálltam, hogy visszainduljak, már megfogtam a kilincset és épp nyitottam volna az ajtót, amikor valaki megelőzött. 
"Au.."- nyúltam a fejemhez egy fájdalmas nyögés kíséretében.
"Uhh ne haragudj."-hallatszott az ajtó másik oldaláról. "Te aztán rendesen telibe kaptad az ajtót."- nevetett, majd közelebb jött. Még nem volt időm felnézni, csak azzal törődtem, hogy már csak ez hiányzott a napomba. De amint meghallottam a nevetést, megfeledkeztem mindenről és hatalmas lendülettel azonnal felkaptam a fejem. Szinte kővé dermedtem. Nem tudtam megszólalni, sem semmit csinálni, csak néztem rá értetlenül. Ő is nézett. Látszólag majdnem ugyanannyira meglepődött ő is, mint amennyire én. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő az, tényleg Ő az. Én pedig pont most nem tudok megszólalni. 
"Ho...seok..?"