1. Rész - Kavargó érzések

                                                      Találkozni vele

   Némán álltam előtte. Hallottam, hogy az én nevemet mondta. Szinte belém hasított. Szánalmas vagyok. Még csak arra sem vagyok képes, hogy megszólaljak. Nem éppen így képzeltem ezt el. Azt hittem, soha többet nem találkozunk. Bűntudatom volt. Nagyon. Úgy éreztem nem érdemlem meg azt sem, hogy egyáltalán a nevemet kimondja. Itt hagytam őt. Én hagytam őt itt. Meg sem kérdeztem, hogy neki ez rossz lesz-e , hiányozni fogok-e, akar-e utána velem beszélni. Ezenfelül miután eltűntem még annyira sem voltam képes, hogy írjak neki.  Többre tartottam a saját fájdalmamat. Arra nem is gondoltam, hogy Neki milyen lesz. Hogy ezzel esetleg fájdalmat okozok neki. Pont Neki, akire a legjobban kellett volna vigyáznom. Kudarcot vallottam. Megint. Csak ahhoz értek, hogy az embereknek csalódást okozzak. Leszegett fejjel álltam előtte. Nem tudtam a szemébe nézni, de éreztem magamon a tekintetét, szorította a mellkasom. Nem tudom, miért nem szólal meg, talán aggódik és inkább vár, amíg én reagálok. Még a saját épségét sem tartotta soha olyan fontosnak, mint az enyémet. Ő mindig maga elé helyezett engem. Elegem van. Nem menekülhetek tovább. Gyerünk Hoseok. Lassan felemeltem a fejem és felnéztem rá. A földet nézte. Hirtelen szörnyű érzés fogott el, ami felülkerekedett a mozdulatlanságomon és arra késztetett, hogy odamenjek hozzá és megöleljem.

"Ne haragudj, Yoongi.."- suttogtam a fülébe. Szorosan átölelt. Elmosolyodtam, már majdnem könnybe is lábadtak a szemeim, amikor az ajtó kinyílt. 

"Yoon..gi. Te mit csinálsz?!"- amint meghallottam ezt mély hangot, gyorsan hátraléptem. "Jimin vár rád."- tette hozzá, miközben végignézett rajtam. Yoongi megfordult és ránézett a srácra. Valamit súgott neki, aztán a srác elment. Jimin.. ismerősen cseng. 

"Látlak még?"- kérdezte már felém fordulva. Odanyújtottam neki a telefonom, hogy írja be a számát, bár ha az övé nem változott, akkor szerintem tudnám fejből. Egy halvány mosollyal az arcán adta vissza a telefont, majd eltűnt az ajtó mögött. Nekem is meg kéne keresnem Seojunt. Így hát kis idő múlva én is bementem. Írtam Seojunnak, hogy kint a bejáratnál megvárom. Miközben elindultam kifelé megláttam azt a srácot, aki félbeszakított minket az imént. Ő egy kicsivel előrébb volt mint én. Magas és jól öltözött volt, úgy nézett át mindenkin, mintha őt semmi sem érdekelné. Biztos a helyi sznob környékről való. Elkapott a kíváncsiság, ezért a szememmel követtem, merre megy. A bejárat előtt megállt. Hirtelen feltűnt egy alacsonyabb srác, vele Yoongi. Talán ő lenne Jimin? 

"Hoseok hova tűntél? Már Namjoon is téged keres!"- szólított meg Seojun. 

"Namjoon?"- ő a másik mondhatni legjobb barátom. Egy ideig nagyon idilli barátok voltunk, olyanok, akik mindent elmondtak egymásnak. Gyakran találkoztunk és csináltunk valamit, jól éreztük magunkat. Pontosan nem emlékszem, mikor kezdtünk eltávolodni egymástól, de bizonyára arról is én tehetek. Már egy ideje nem is hallottam felőle. Vajon mit kereshet itt? Seojun hívta volna ide? 

"Hoseok, rég láttalak!"- nyújtott kezet Namjoon. Ugyan az a kedves mosoly volt az arcán, amit már mindenki megszokhatott tőle. Ettől nekem is jobb kedvem lett. De még mindig nem tudtam levenni a szemem Yoongiékról. Bár már alig látszódtak, tudtam, hogy még ott vannak. De mire várnak? Miért sietett annyira? Egyáltalán ki ez a Jimin? Meg az a másik srác..Csak Namjoon tud Yoongiról, másnak nem meséltem róla soha. Neki is csak azért mondtam el, mert találtam egy képet rólunk és feltörtek az emlékek. Hirtelen újra megpillantottam. Tudtam, hogy még nem mentek el. Azóta is ott beszélgettek. Majd megjelent egy fekete autó, Yoongi még visszanézett, de az egyik srác megragadta a csuklóját és behúzta az autóba. Miért megy velük? 

"Kit nézel ennyire? Csak nem összeakadtál egy lánnyal?"- viccelődött Seojun. Ránéztem, de a szemem sarkából láttam Namjoont. Az ő arca komolyabb volt. Közelebb lépett hozzám és odasúgta, hogy beszélni szeretne velem később. Mondtam neki, hogy amint hazakísértük Seojunt, jöjjön fel és azután beszélhetünk. Tényleg szükségem van most valakire, akivel tudok beszélni, nem csak erről az estéről. Néhány perc múlva már el is indultunk. Egész úton csendben voltam, azon gondolkoztam, amik ma történtek velem. Simán el tudom képzelni magamról, hogy reggel, mikor felkelek azt fogom hinni, csak álom volt az egész. Csak arra eszméltem fel, mikor Seojun kezet nyújtott és valamit magyarázott, de még annyira a gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy csak bólogattam. 

"Mi van veled?"- kérdezte aggódva Namjoon, mikor már jócskán elhagytuk Seojunék házát. Megrántottam a vállam. 

"Nem tudom."

"Kit néztél annyira? És egyáltalán hol voltál? Seojun nagyon aggódik érted. Folyton eltűnsz, de sosem indoklod meg, miért. Így nem tudunk neked segíteni. Kizársz minket. Kérlek legalább most mondd el!"- nem bírtam tovább hallgatni, megálltam és nagyot sóhajtottam. Teljesen igaza van. Az én hibám, bár tudná, mennyire sajnálom. Sajnálok mindent. Gombóc volt a torkomban, nem tudtam, hogy is kéne hozzákezdenem. 

"Emlékszel Yoongira?"- bólintott. "Láttam. Ott volt Ő is a buliban."- felkapta a fejét és várta a folytatást, de én nem akartam többet mondani, ezért elindultam tovább.

"Emiatt viselkedsz így?"- kérdezte, mikor mellém ért. Megrántottam a vállam, mégsem szeretnék erről beszélni senkinek. "Hoseok?"- közelebb jött hozzám, kérdőn nézett rám. 

"Azt hiszem, igen. Miatta.."- fájt kimondani, mégis boldog voltam, hogy találkoztunk. Sőt, én szeretném még látni. Rápillantottam a telefonomra, hátha kaptam üzenetet. Annyira lassan frissített, hogy alig győztem kivárni. Kicsit csalódtam, mert nem jelzett új üzenetet. Mélyet sóhajtottam és tovább indultam. Miért vagyok ennyire csalódott? Tudtam, hogy ez lesz. Miért írna nekem? Biztos haragszik rám, amit teljesen megértek. Valószínűleg én is haragudnék magamra ellenkező esetben. Elértük a lakásom. Hátranéztem Namjoonra. Látszólag aggódik. 

"Köszönöm, hogy elkísértél és beszélgettünk."- mondtam, miközben próbáltam kinyitni az ajtót. Mikor végre sikerült, gyorsan be akartam slisszolni, de Namjoon elkapott. Ezt nem fogom megúszni. Kitártam az ajtót és előre engedtem. Letettem a telefonom az asztalra és felkapcsoltam a villanyt. Elindultam a konyhába, hogy csináljak teát. 

"Ha így fogsz hallgatni, sokáig itt leszek. Meddig akarod még ezt játszani?"- Namjoon a vállamra tette a kezét, hallottam a hangján, hogy tényleg aggódik értem. Mély levegőt vettem. 

"Egyébként nem ismersz egy bizonyos Jimint?"- kérdeztem tőle, miközben komoly arccal néztem rá. Kissé meglepődött, ami aggasztott. Szóval ismeri. "Ki ő? Mit tudsz róla?"- faggattam. Tudni szeretnék róla mindent.

"Jimin eléggé közkedvelt arrafelé. Nem messze lakik a lakóparki részen. Az apja magas beosztásban dolgozik, nagy tekintélye van, így Jimin is kap belőle.."- itt le kellett állítanom, már szinte idegesített ez a sok felesleges információ. 

"Ezek nem érdekelnek. Honnan ismeri Yoongit?"- tértem a lényegre. Szóval csak egy elkényeztetett fiú. Nem értem, Namjoon miért beszél róla így. Ha nem ismerném, azt hinném fél tőle. 

"Jobb, ha távol tartod magad tőle."- ezzel kiment a konyhából. Ökölbe szorult kezem. 

"Tudnom kell! Mondj el mindent, amit tudsz róla!"- utánamentem. Engem nem érdekel, mennyire befolyásos ember az apja. Találkozni szeretnék Yoongival és szívesen megismerném őt is. 

"Nem a te súlycsoportod. Suga az egyik legjobb barátja. Mindig együtt vannak."- Suga?! Mi ez a név..?! Legjobb..barátok? A mellkasom összeszorult. Az lehetetlen..láttam, hogy berángatja a kocsiba. Az ilyen nem barát! Miért pont ő? Akkor talán miatta nem ír? Biztos most is vele van.. Muszáj volt leülnöm. Hirtelen minden homályossá vált. Annyira vártam, hogy találkozzak vele újra, de most mégsem fogom látni? A telefonom. Hol van? Írnom kell neki! Írt.. Valaki írt nekem! Izgatottan nyitottam meg az üzenetet. 

Találkozunk holnap este a fesztiválon?

                                Yoongi

Tudtam, hogy ő az! Azonnal válaszolni akartam neki, amikor Namjoon odajött és a telefonom fölé hajolt.

" Ugye nem gondolod komolyan, hogy találkozni fogsz vele?"

"Muszáj."- böktem oda és már válaszoltam is neki, hogy a 9 óra megfelel-e neki. Szinte azonnal válaszolt, hogy igen. Újra boldog lettem. Már alig várom. Sok mindenről kell beszélnünk. Kíváncsi vagyok, mi történt vele eddig. 

Felajánlottam Namjoonnak, hogy töltse nálam az éjszakát, de végül csak haza ment. Pedig most valahogy egyáltalán nem akartam egyedül lenni. 

Másnap majdnem délig aludtam. Ami nem csoda, hisz megint alig tudtam aludni éjszaka. Sokáig forgolódtam. Azon gondolkoztam, hogy Namjoon miért reagálhatott úgy. Miért ekkora szám az a fiú? Miért ne találkozzak Yoongival? Eddig támogatott. Az is furcsa, amilyen sietősen távozott. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet tud, de mi okból titkolózik? Ki kell derítenem. Yoongi azóta nem írt, csalódott voltam, de nagyon vártam, hogy este találkozzunk.. a fesztiválon.. Még sosem voltam, pedig minden évben az évnek ennek a szakaszában rendezik. Pontosan nem tudom, de azt hiszem három napig tart. Ilyenkor a belváros tele van emberekkel. A sétáló utca fel van díszítve és tele van árusokkal. Kissé nehezen tudtam elütni az időt, elvégre már nagyon vártam. Végül választottam egy filmet, annál nincs jobb időtöltés. Valahogy sikerült elaludnom rajta és mikor feleszméltem már sötét volt. Ránéztem az órára, fél 9 van már. Csak kicsit később esett le, hogy a fél 9 azt jelenti, hogy késésben vagyok. Amikor ez végre eljutott a tudatomig, felpattantam és rohantam zuhanyozni. 

"Erre már nincs idő!"- mérgelődtem és inkább gyorsan átöltöztem. Majd többször fújom be magam.. Amint felöltöztem a tükör elé álltam. Akkor most ez így jó? Hm.. elmegy. Lerohantam és gyorsan felkaptam a cipőm. Annyira siettem, hogy elfelejtettem fésülködni. Ránéztem a telefonomra, mindjárt 9, de még nem írt. Lehet, még ő sem ért oda. Ha ez így is lenne, attól még én sietek, ahogy csak tudok. Nagyjából 10 perc múlva értem oda az utca elejéhez. Körbenéztem, sehol senki. Lehet túl korán értem ide? Visszaolvastam az üzenetet, hátha én láttam rosszul. Tényleg 9-et beszéltünk meg. Hol van? Talán elfelejtette? Vagy az is lehet, hogy Jiminnel van? Nyilván őt választotta helyettem, hisz én nem voltam ott neki, amikor szüksége volt rám. Gyáva vagyok. Sóhajtottam és leültem egy padra. Innen pont be lehet látni az utcába. Mennyi ember.. Milyen boldognak látszódnak. Nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy minden ugyanúgy lesz, mint régen? Hisz én sem vagyok olyan, mint régen. Namjoonnak megint igaza volt. Hülye ötlet volt, hogy idejöttem. Hirtelen mozdulattal felálltam, kissé meg is szédültem tőle. Egy pillanatra az utcában lévő fények elhomályosodtak. Behunytam a szemem, mikor kinyitottam megpillantottam egy alakot, a fénytengerben állt. Épp az utcabejárat közepén. Az arcát nem láttam tisztán, de úgy tűnt, engem néz. Biztos még nem látott hasonló vesztest. Lehajtottam a fejem és tovább indultam. Haza felé menet beugorhatnék enni valamit. Szörnyen éhes vagyok. Már elég hideg volt, összébb húztam a pulcsim, de így is fáztam. Már félúton jártam, mikor hangos zeneszóra lettem figyelmes. Elindultam a hang irányába. Egy kocsmából jött. Nagyon lehangolt voltam, otthon  pedig semmiképpen sem szeretnék lenni, pláne nem egyedül. Akkor csak emésztenének a gondolatok. Szóval úgy döntöttem, bemegyek és iszom valamit. Először csak pár pohárral, de aztán folyton csak az járt a fejemben, hogy megint csalódást okozok mindenkinek, ezért nem tudtam abbahagyni. Már kezdtem szédülni, forgott velem a világ, attól féltem, hogy leesek a székről, így felálltam. Ekkor megláttam egy ismerőst. Odamentem hozzá, megfogtam a vállát.

"Jimin, te alattomos féreg! Azt hiszed, akkora sztár vagy?! Miért pont Ő?!"-elkezdtem lökdösni, mert látszólag egyáltalán nem érdekelte, amit mondtam neki. A srác felállt és ellökött, elvesztettem az egyensúlyom, a földre estem. Elöntött a méreg. Ökölbe szorult a kezem. "Miért Ő?-kérdeztem még a földön ülve. Értetlenül nézett rám, nagyon idegesítő volt. "Válaszolj!"-ordítottam. Hirtelen olyan erőtlennek éreztem magam. "Válaszolj már!!"- a hangom berekedt olyan gyenge volt már, szinte kétségbeesetten kiabáltam. Mindenki minket nézett. 

"Ho..seok..?"- élesen belém hasított ez az ismerős hang. Mielőtt megfordulhattam volna, egy kéz fogott meg és felhúzott a földről. Nem volt erőm ránézni. Kavarogtam bennem az érzések és a gondolatok hevesen cikáztak a fejemben. Kivitt, hűvös szellő csapta meg az arcom, résnyire kinyitottam a szemeim. Sötét volt már. Sóhajtottam, a fejem kegyetlenül fájt és a szemeim is majd leragadtak. Küzdöttem, de azt hiszem végül mégiscsak elaludtam. 

Napsugarakra ébredtem, körbenéztem, egy szobában találtam magam. Nem emlékszem túl sok mindenre a tegnapból, arról meg végkép nem volt semmi ötletem, hogy hogyan kerültem ide. Mikor felültem észrevettem, hogy alsónadrágban vagyok, de nem a saját pólóm van rajtam. Ez aggasztott, nem is ez ijesztő. Az első gondolatom az volt, hogy ki lehet ekkora perverz, hogy levetkőztet álmomban..?

Prologue

    

    Egy hete nem alszom rendesen. Ennek biztos következményei lesznek később, de egyszerűen nem megy. Csak fekszem az ágyban és a plafont bámulom, gyötörnek a gondolatok, amik egyre rosszabbak. Hirtelen könnybe lábadtak a szemeim. Sírni kezdtem. Hosszú idő után újra. Ma van öt éve, hogy elment. Azóta nem beszéltem senkivel a történtekről, külön költöztem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Nagyszerűen tudom elrejteni egy mindig mosolygós álarc mögé a valódi érzéseimet. Talán azért van ez, mert igazából soha senkit sem érdekelt, mit gondolok vagyis érzek valójában. A legszörnyűbb mégis az egészben az, hogy már nem is emlékszem tisztán édesanyám arcára, nem emlékszem pontosan, miket mondott nekem mindig, a kedvenc dala is, amit gyakran énekelt, csak halk, zavaros morajlás a fejemben. Az egész lénye kezd elhalványodni. Én nem akarom őt elfelejteni! Félek, hogy egy nap majd úgy kelek fel, vagy utazom a vonaton, hogy nem emlékszem már Rá, mintha kitörölték volna. Mikor lesz ennek vége? Folyton rémálmaim vannak róla és az arca egyre homályosabb mindegyikben. Mit tehetnék máshogy? Próbálok mindig társaságban lenni, mert amint egyedül maradok, elkezdenek belülről emészteni a gondolatok. Tudom, hogy én vagyok a hibás a történtekért. Bárcsak visszamehetnék az időben, akkor talán máshogy alakult volna. Éreztem, ahogy újra könnybe lábadnak a szemeim. Gyűlölök sírni. Egyáltalán nem férfias, ráadásul olyan gyengének és sebezhetőnek érzem magam olyankor. De néha muszáj hagynom, hogy végigfolyjanak a könnycseppek az arcomon, mire elérik az államat teljesen kihűlnek, majd a nadrágomra hullanak hangos placcsanó hangot adva. Idegesítő. Nem elég, hogy nem bírom megállni a sírást, minden egyes placcsanás emlékeztet arra, hogy a sírás nem segít soha, én mégis ezt teszem. Gyenge vagyok és haszontalan. Akkor is az voltam. Hiába vettem fel egy ilyen álcát, hogy én vagyok mindenki mindig jókedvű barátja. Valójában nem is emlékszem, mikor voltam utoljára igazán boldog. Eleinte nehéz volt megjátszanom magam, de amikor már jó ideje ugyanabban a szerepben élsz, már nem tudod megkülönböztetni, mikor vagy önmagad és mikor csak egy jó színész. Végül pedig rájössz, hogy ha nem vagy önmagad, akkor valójában nem vagy senki sem. Én is pont így érzek jelenleg. Ha nem lennének barátaim nem tudom, mi lenne velem. Bár mivel ők nem tudják milyen voltam, mielőtt megismertek, szóval lehet, csak az “új énemet” szeretik, amit kitaláltam magamnak és nem is engem. Ez könnyen meglehet én sem kedvelném magam, de a helyzet az, hogy már én sem tudom, milyen voltam azelőtt. Mindent le akarok zárni ami a múltammal kapcsolatos, ezért költöztem el, ezért nem találkozom régi ismerősökkel és legfőképpen, ezért változtam meg. 

Remélem hamarosan elmúlik ez a szorító érzés a mellkasomban és végre aludhatok egy keveset. Napok óta nem tudok rendesen és már kezdi aggasztani a többieket. Valójában fel sem tűnt volna nekik, ha egyikőjük nem kezd el gúnyolódni a táskákkal a szemeim alatt. Igen sajnos a barátságunk, ha lehet egyáltalán annak nevezni, nem annyira felhőtlen. Mármint megértjük egymást, de nem olyanok, mint a régiek. Néha hiányoznak, főleg Ő. Csendes volt, de közben mindig adta a nagymenőt. Valahogy olyannak tűnt, mintha ő maga sem fért volna össze saját magával. Tisztán emlékszem, mennyit nevettünk és arra, hogy mindig összezavart. Sosem tudtam, mikor szarkasztikus és mikor gondolja komolyan. Rá számíthattam bármikor. Nagyon jóban voltunk, sok időt töltöttünk együtt. Mégis végül az életünk teljesen máshogy alakult. A szüleim azt szerették volna, hogy sikeres legyek. Meg is ígértem nekik. Főleg anyának. Ő most biztos nagyon csalódott lenne, ha látna. Sajnos nem bírtam otthon maradni. Minden rá emlékeztetett, a képek a falon, a nappaliban a komódon, a szobájában. A kedvenc virágai a teraszon és az ablakban, a rajzai a szobámban és az egész házban elszórtan. Párszor arra jöttem haza, hogy a nappaliban az asztalnál ülve alszik, mindig ott rajzolt. Ilyenkor mindig úgy érzem, mintha valaki fojtogatna, aztán teljes erejéből ütné a mellkasom. Végül nem kapok levegőt, úgy érzem megfulladok. Eldőlök az ágyamon, vagy a padlón és csak kapkodok a levegő után, aztán behunyom a szemeim. Nem jön a segítségemre senki. Nem tudja senki, hogy itt vagyok, hogy így érzek. 

Valahogy sikerült álomba merülnöm egy kis időre.
Nem tudom hány óra lehetett, amikor telefonom rezegni és villogni kezdett. Odanyúltam és megnéztem, ki kereshet ilyenkor. 

“Hoseok,este bulizni megyünk. Ugye ezt most nem hagyod ki?” 

       Seojun 

Valahol éreztem, hogy ő lesz. Seojun a jelenlegi legjobb barátom. Az utóbbi időben azonban rendesen elhanyagoltam. Az igazság az, hogy jobb volt egyedül, most sincs kedvem kimozdulni otthonról, pláne nincs egy szórakozóhelyre menni. Viszont, ha nem válaszolok neki, akkor vagy eljátssza, hogy nagyon meg van bántva, vagy újonnan már hívogatni szokott, addig, amíg nem reagálok.

Kezembe vettem a telefonom és elkezdtem írni neki.

"Hát legyen. A fő téren találkozunk."

Lassan kimásztam az ágyamból. A nap további részét tv nézéssel töltöttem. Próbáltam minden erőmmel elterelni a gondolataimat. Így kicsit lassan telt az idő, de végül csak eljött az este. Gyorsan elmentem fürödni aztán felkaptam, valamit. Különös érzés fogott el, lehet azért, mert fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára buliban. Sőt egyáltalán nagyobb társaságban.  

"Nézzenek csak oda! Eljött!"- kiabálta nevetve Seojun, amint megpillantott. Láttam az arcán valamilyen megmagyarázhatatlan, őszinte örömöt. Ez egy halvány mosolyt csalt az arcomra. Jó volt látni, hogy ő tényleg számított rám, csak rám, senki másra és ebben a percben is csak rám vár. Odafutottam hozzá és kézfogással üdvözöltem. 
"Mehetünk?"- kérdezte. Bólintottam, így hát elindultunk. Még mindig megmaradt az a különös érzés és ahogy közeledtünk, egyre rosszabb előérzetem volt az estével kapcsolatban. Már messziről hallottam a zenét. A bejárat előtt hosszasan kígyózó sor látványa eltántorított. Nem akarok órákon át sorban állni, inkább üvöltetem a zenét otthon. Ekkor Seojun csuklón ragadott és odavitt a bejárathoz. A várakozó tömeg elégedetlenségtől morajlott. Lepacsizott a biztonsági őrrel és már bent is voltunk. A dobhártyám ki akart szakadni a helyéről, a hosszú napokon át tartó szinte teljes csend után nagyon megerőltető volt ez a dübörgő zene a füleim számára. Alkohol, parfüm és némi izzadság szag csapta meg az orrom. A teremben gomolygó füstben alig láttam valamit, ráadásul zöld, kék és lila lézer fények villogtak, ami még jobban nehezítette a kilátást. Csak egy pillanatra néztem körbe az össze-vissza rángatózó tömegen, de mire visszafordultam Seojun eltűnt. Elkezdtem magam átverekedni az ugráló tömegen, míg végül a pulthoz nem értem. Kértem egy whiskey kólát és leültem egy székre. Amint kikaptam az italom, bele akartam inni, de egyszerűen nem ment. Megéreztem az alkohol visszataszító szagát és elundorodtam. Letettem a poharat az pultra, mutatóujjammal a pohár szélét piszkáltam. Aztán nagy nehezen rávettem magam és sorra ürültek ki a poharak. Korábban már voltak alkohol problémáim, ezért megfogadtam, hogy csak mértékkel fogok inni. Többé-kevésbé sikerült is. 
"Hé, ti mit isztok?"- hallatszott mellőlem. Mintha villám csapott volna belém, úgy hasított végig a fejemben ez az ismerős hang, aztán többször visszhangzott még egymásután. Bár nem voltam biztos abban, hogy csak képzelődöm az alkoholtól vagy tényleg az Ő hangját hallom, nem tudtam megmozdulni, a székhez ragadtam. 
"Csak hogy végre megvagy Hoseok!"- fogta meg a vállam Seojun. Pont a legjobbkor, ez kibillentett az átmeneti mozdulatlanságomból.
"Wow, te aztán tudsz inni! Na gyere inkább menjünk bulizzunk kicsit!"-ahogy felállított a székről éreztem, hogy oldalról minket figyelnek. Majd hirtelen egy csattanás. Leesett egy pohár. Reflexből lehajoltam, hogy felszedjem, ekkor lehajolt még valaki. Mikor összeszedtem a szilánkokat felnéztem. Újra végigfutott rajtam a különös, éles érzés. Ő az? Nem láttam tisztán a homályos fényben. Ő is csak mereven bámult rám, mint aki magyarázatra vár. Seojun felhúzott a földről.
"Haver jól vagy?"- kérdezte kissé aggódva, magam elé bámulva bólintottam, majd besétáltunk a tömegbe. Minden erőmmel azon voltam, hogy elfelejtsem, amit az előbb láttam. Azt mondogattam magamnak, hogy csak az alkohol miatt volt. Körülöttem mindenki táncolt, vagyis nagyon igyekezett magát ritmusra rázni. Két lány közelebb került hozzánk, nagyon kedvesnek tűntek szóval elkezdtünk velük táncolni. Egy darabig minden jól működött amikor a tömegben megpillantottam megint egy ismerős alakot. Csaknem hallucinálhattam ugyanazt kétszer? Utána kell járnom. 
"Ne haragudj, ki kell mennem levegőzni."- súgtam oda a lánynak, majd újra megkerestem a szememmel. Létezik, hogy Ő az? Hajtott a kíváncsiság. Kezemmel próbáltam utat törni magamnak és közben nagyon koncentráltam arra, hogy nehogy szem elől tévesszem. Végül a vészkijáratnál csak elvesztettem. Kinyitottam az ajtót, leültem a lépcsőre és hatalmas sóhaj közepette a tenyerembe temettem az arcom. 
"Én tényleg becsavarodtam."- itt tudatosult bennem mindaz, amit napok óta átélek. Nem tudok aludni, enni, a barátaimmal lenni. Semmi normális dologra nem vagyok jelenleg képes. Ráadásul már képzelődök is. Elvettem a kezeimet az arcomról, lenéztem rájuk. Remegtek. Ha itt maradok egyedül annak biztos nem lesz jó vége. Felálltam, hogy visszainduljak, már megfogtam a kilincset és épp nyitottam volna az ajtót, amikor valaki megelőzött. 
"Au.."- nyúltam a fejemhez egy fájdalmas nyögés kíséretében.
"Uhh ne haragudj."-hallatszott az ajtó másik oldaláról. "Te aztán rendesen telibe kaptad az ajtót."- nevetett, majd közelebb jött. Még nem volt időm felnézni, csak azzal törődtem, hogy már csak ez hiányzott a napomba. De amint meghallottam a nevetést, megfeledkeztem mindenről és hatalmas lendülettel azonnal felkaptam a fejem. Szinte kővé dermedtem. Nem tudtam megszólalni, sem semmit csinálni, csak néztem rá értetlenül. Ő is nézett. Látszólag majdnem ugyanannyira meglepődött ő is, mint amennyire én. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Ő az, tényleg Ő az. Én pedig pont most nem tudok megszólalni. 
"Ho...seok..?"